Odüsszeusz hazajutása Ithakába egy hosszú beavatási folyamatot szimbolizál, amelyben egymás után kerül olyan próbatételekbe, ahol belső érettségét teszik próbára. A szirénekkel való találkozást megelőzi, hogy Kirké varázslónő figyelmezteti: hajós útjuk során olyan lényekkel fognak találkozni, akik énekének nem fognak tudni ellenállni és elfelejtik a hazautat, hajójuk zátonyra fut, ők maguk pedig elpusztulnak.
Odüsszeusz így fel tud készülni a szirénekkel való találkozásra: viasszal tömeti be legénysége fülét, hogy ők ne hallják az éneket, saját magát pedig az árbóchoz kötözteti és megparancsolja, hogy semmilyen körülmények között ne oldozzák el akármennyire is könyörögne. Ő maga hallani akarja az éneket, mert kíváncsi rá. Amikor elhaladnak a szirének szigete mellett, a szirének énekelni kezdenek, az énekben pedig érdekes dolgot ígérnek: mindentudást. Nem egyszerűen csábítanak, hanem teljes megértést kínálnak. Az énekük pontosan arra a vágyra rezonál, amely a legmélyebben él bennünk. Azt ígérik, hogy végre megkapjuk azt, amire mindig is vágytunk: a megértést, a tudást, a beteljesülést. Odüsszeusz természetesen azonnal könyörög, hogy oldják el, de társai nem engedelmeskednek neki.
A narcisztikusan sérült terapeuta sokszor hasonló módon működik mint a szirének – pontosan azt énekli, amit hallani szeretnénk. Veszélye az elbűvölésben van, önismeretünk hajója pedig könnyen zátonyra futhat. Ahogyan a szirének éneke is egyre közelebb csalogatja a hajóst a sziklákhoz, úgy a terapeuta pedig azzal alakít ki függőséget, hogy pontosan azt tükrözi vissza, amire a páciens egész életében éhezett: „Különleges vagy…, értelek…, hasonlóak vagyunk…, fontos vagy nekem…” Fokozatosan arra kondicionálja a pácienst, hogy rajta kívül senki más nem fogja így látni és elfogadni és csak a terápián kaphatja meg ezeket az élményeket.
Odüsszeusz végül nem azért menekül meg, mert erősebb a sziréneknél, hanem, mert ismeri annyira önmagát, hogy tudja, hogy ő sem kivétel és nem lenne képes ellenállni a szirének énekének, ezért előre gondoskodik a saját védelméről. Odüsszeusz bölcsessége abból származik, hogy nem esik a legyőzhetetlenség csapdájába, hanem felismeri saját korlátait és tud a sebezhetőségéről. Nem azzal áltatja magát, hogy elég erős lesz, hanem, hogy pontosan tudja, hogy nem lesz az. Tudja, hogy az, aki tudja, mire éhezik a lelke, azt sokkal nehezebb elcsábítani annak ígéretével, hogy ezt egyetlen kivételes ember tudja csak megadni és sokkal nehezebb függőségbe vonni. A valódi érettség nem az, hogy legyőzhetetlennek hisszük magunkat, hanem hogy ismerjük a saját vakfoltjainkat és tudjuk mivel vagyunk legyőzhetőek.
Érdekes párhuzam még, hogy a szirének nem a jövőről énekelnek, hogyan juthat haza Odüsszeusz, hanem, hogy mi volt a múltban, mi történt Tróján. Sok terápia belebonyolódik a múlt túlzott értelmezésébe és a múlt intellektualizálásának és narratívák gyártásának csapdájába. Nem a jelen elfogadására, az életre, nem a hajóval való hazajutásra fókuszál.
A narcisztikusan sérült terapeuta sem feltétlenül azt mondja direkten, hogy „Maradj nálam!”, hanem sokkal kifinomultabban azt sugallja: „Még nem értettük meg teljesen…, Még van egy mélyebb réteg…., Még nem állsz készen…” – ami pedig a hazatérés késleltetése. Odüsszeusz célja nem az volt, hogy mindent megértsen Trójáról, hanem, hogy hazajusson – ahogy egy terápiás folyamatnak is az önmagunkba történő hazajutást kellene becéloznia.
