Katathym Imaginatív Pszichoterápia
A katathym imaginatív pszichoterápia (röviden: KIP) egy mélylélektani, szimbólumokkal és belső képekkel dolgozó módszer, amely az emberi psziché öngyógyító erejére épít. A módszert az 50-es években Hanscarl Leuner dolgozta ki. Bár Európa számos országában elismert és alkalmazott pszichoterápiás forma, Magyarországon máig kevéssé ismert mind a szakmai, mind a laikus közbeszédben. Az analitikus terápiák és a kognitív-viselkedésterápia dominanciája mellett a KIP háttérbe szorul, pedig sok esetben éppen azokra a mély, szimbolikus szintekre nyithat utat, amelyeket más módszerek nehezen vagy nem is érnek el.
A pszichoterápiák sokszínűsége mögött a lelki folyamatok közös nyelvét leginkább a szimbólumokban lelhetjük fel.
A legtöbb verbális terápiás módszer csak addig a szintig képes visszanyúlni, ahol a beszéd már kialakult. Azonban a pszichés zavarok jelentős része nem a verbális szinten, hanem azt megelőzően, a nonverbális fejlődési szakaszban gyökereznek. Ezek a mély rétegek – ahol a testemlékezet, az érzelmi lenyomatok és a belsővé vált kapcsolati minták egymásba szerveződnek – nem hozzáférhetők pusztán a szavak által. A nonverbális szint sajátos nyelvet beszél: ez a nyelv képi és szimbolikus, feladata, hogy a tudattalanból közvetítse a tudat számára a tudattalanban őrzött élményeket, emléknyomokat, komplexusokat, érzelmi töltésű traumákat, gyermekkori, szülői vagy társadalmi elvárásokkal nem összeegyeztethető vágyakat és viselkedésmintákat.
Ahhoz, hogy ezekhez a mélyen, olykor sejtszinten beágyazódott tartalmakhoz hozzáférjünk, módosítanunk kell a hétköznapi, racionális tudatállapotunkat. A KIP során ez fokozatosan, relaxációval indul, majd tovább mélyül a katathym képáramlás révén. Ebben az állapotban megnyílik az út a tudattalanhoz a szimbólumok nyelvén keresztül.
Ezek a képek nem csak egyéni, hanem a tudat tágulás által sok esetben kollektív jelentésrétegeket is hordoznak. Az archetípusok mentén összekapcsolódik a jungi pszichológiával. Ahogy a tudat tágul, a belső világ képei spontán módon jelennek meg, és a terapeuta kíséretében ezek feldolgozhatóvá, átalakíthatóvá válnak. A terápia verbális szakaszában, pedig beemelhetővé válhatnak a tudatba az addig még nem tudatosult szimbolikus jelentéstartalmak.
A KIP alapját az a felismerés képezi, hogy az emberi psziché képekben gondolkodik, és a belső képi világ olyan információkat és érzelmi élményeket hordoz, melyeket a pusztán racionális, verbális gondolkodás nem képes teljesen megragadni. Ezek a képek gyakran mély érzelmi töltéssel, szimbolikus jelentéssel bírnak és szoros kapcsolatban állnak az egyén élettörténetével, aktuális érzelmi állapotával, valamint a kollektív tudattalan archetípusos mintázataival is.
A gyermekkor első éveiben a psziché működését az ún. elsődleges folyamatok jellemzik. Ebben az időszakban – melyet nevezhetünk nonverbális korszaknak – a gyermek belső világa szimbolikus, időtlen, képszerű és érzelmileg telített. Nincsen még éles határ az én és a külvilág között, az élmények egyfajta mágikus-logika szerint szerveződnek, és testi-érzelmi lenyomatok formájában raktározódnak el.
A gyermek fejlődése során – körülbelül a beszéd elsajátításával párhuzamosan – megjelennek a másodlagos folyamatok: a verbalitás, a logikus gondolkodás, a lineáris időészlelés és a racionális én működése. Ez teszi lehetővé az önreflexiót, a szabályokhoz való alkalmazkodást, valamint a társas élet komplexebb formáit.
A KIP különlegessége abban rejlik, hogy a korai pszichés szerveződési szinteket is bevonja a terápiás munkába, így ezt a nonverbális korban is meglévő képi világot hívja újra életre és teszi hozzáférhetővé és átalakíthatóvá.
A KIP során a kliens egy ellazult, egyre táguló tudatállapotban belső képek felé nyitja meg figyelmét. Ezek a képek egy kiválasztott alaptéma, úgynevezett hívókép (pl. hegy, rét, ház stb.) hívására jelennek meg a tudattalanból. Ezek képi, szimbolikus tartalmát átszínezi a kliens személyisége, aktuális érzelmi állapota, tudattalan világa.
A terapeuta eközben kíséri a klienst a képáramlásban, kérdéseivel segít strukturálni a folyamatot, ez egyrészt biztonságos keretet ad a belső utazáshoz, másrészt tudatosíthatóvá, értelmezhetővé és terápiásan alakíthatóvá teszi az élményt.
Belső, leszakadt vagy nem jól kommunikáló én-részeket integrál.
Gyakori élmény, hogy az imaginációban a kliens találkozik saját belső gyermekével – egy sérült, elhanyagolt, félő vagy dühös kicsi én-rész formájában. Ekkor segítségül behívható a képáramlásba egy erősebb, nagyobb, segítő én-rész (pl. felnőtt én, védelmező alak, segítő személy vagy állat, fény, stb.).
Ez a találkozás kulcsfontosságú, ekkor belső kapcsolati minták alakulhatnak újra. Azáltal, hogy egy érettebb személyiségrész megadja a sérültnek az elfogadást, gondoskodást, ha kell igazságot szolgáltat, akkor a sérült, elutasított részek nem maradnak magukra, beintegrálódhatnak a személyiségbe, így az én strukturálódik. Ezzel párhuzamosan a kliens életében is megjelenik az önmagával való együttérző viszony – ami sok pszichés tünet gyökerét gyógyíthatja.
A módszer mélysége és gyengédsége miatt különösen alkalmas pszichoszomatikus panaszok, szorongásos tünetek, belső konfliktusok, traumák oldására, korai emocionális hiányok feltöltésére, erőforrások aktiválása, belső gyógyító folyamatok elindítására. Mindezt úgy, hogy a kliens saját belső világának aktív résztvevőjévé, felfedezőjévé és alakítójává válik. A módszer tiszteletben tartja az egyéni tempót, a képek ütemét, és teret ad a tudattalan saját szimbólumnyelvén történő gyógyulásának.