Ha Perszephoné a görög kultúra alvilágjáró archetípusa, Inanna (akkád nevén Istár) pedig a sumer kultúra hasonló fontos alakja, az egyik legősibb írásban is megmaradt mítoszaival.
Inanna többféle női archetipust ötvöz: a menny királynője, a szerelem, a termékenység, a szépség, az élet és a hatalom istennője, még a háborúé is.
Egy napon elhatározza, hogy lemegy az alvilágba, nővéréhez, Ereskigálhoz, aki a halál és a sötétség úrnője. Ő maga dönt úgy, hogy alászáll, ez óriási különbség Perszephonéhoz képest, akit elrabolnak. Az egyik egy passzív elszenvedője, a másik pedig tudatosan száll alá a psziché sötét, elutasított részeihez. Inanna alászállása az önként vállalt individuáció egyik legkorábbi mitológiai megfogalmazása.
Az alvilágba vezető úton hét kapun kell áthaladnia, minden kapunál le kell adnia valamit zálogként. Először a koronáját, aztán az ékszereit, a nyakláncát, a melldíszét, az övét, a ruháit, végül teljesen meztelenül és védtelenül érkezik meg Ereskigálhoz. A vetkőzés folyamata az identitásvesztést szimbolizálja, minden szerepet, önmagát addig meghatározó címkéjét elveszíti – illetve tudatosan feladja és vállalja a tudattalanjába történő alászállás utazását. A narcisztikusan sérült terapeutával kapcsolatos felébredés is ehhez hasonló, amikor rájövünk, hogy a terapeuta nem az volt, akinek hittük, a kapcsolat sem az volt és mi sem azok vagyunk, aminek hittük magunkat, sorra leesnek a jelvények, a szerepek, a projekciók, az identitás, mint Inannáról a 7 kapun áthaladva. Leadjuk a különlegesség és a kiválasztottság érzését, az idealizált énképet, a „kedvenc páciens” és a „fontos vagyok” identitást, ahogy Inanna is a koronáját, az ékszereit és a ruhát leveszi, végül csak a csupasz ember marad és innen lehet újjászületni.
A mítosz folytatásában Ereskigál megöleti Inannát, testét felakasztják egy kampóra, három nap és három éjjel holtan függ. Ez a szakasz hasonlatos a Nigredo stádiumával, ahol az ember nem tudja már miben higgyen, nincs remény, nincs bizalom, nem látjuk a következő lépést.
Ereskigál az alvilág törvényét képviseli: azt a részt, ahol nincs kivételezés, nincs különlegesség, nincs isteni státusz, ő az elutasított árnyék, a fájdalom, a veszteség, a düh, a halál, az el nem fogadott részeink. Inanna pedig az énnek az a része, amely ragyogó, kreatív, hatalmas, kapcsolódik az éghez és az élethez. Ereskigál megöli Inannában azt a részt, amely mindig csak a fényt, a szépséget és a különlegességet akarta birtokolni – és arra kényszeríti, hogy találkozzon azzal, amit addig kizárt magából. A narcisztikus dinamikában a grandiózus én számára az egyik legnehezebb élmény az, amikor találkozik egy olyan térrel, ahol nem különleges, nem kivételes, nem idealizált, hanem egyszerűen csak jelen van a maga esendőségében.
Inanna három nap után feltámad. Nem legyőzi vagy megtagadja Ereskigált, hanem átmegy ezen a találkozáson, és átalakulva tér vissza, szimbolikusan az árnyékával immár integráltan.
A legfontosabb Inanna mítoszában, hogy mindent elveszít, amivel addig azonosította magát. Egy igazi terápiás folyamat is inkább lebontó jellegű, sem mint, hogy dolgokat aggasson ránk. A narcisztikusan sérült terapeuta, pedig a különlegesség, a kizárólagosság hamis attribútumaival próbálja felruházni páciensét. Inanna mítosza pedig arra hívja fel figyelmünket, hogy a gyógyulás éppen fordított irányú: nem felöltözünk, hanem levetkőzünk. A terápiás út végén nem többé válunk, hanem egyre inkább önmagunkká, a gyógyulás nem hozzáadás, hanem lehántás.
