Ez a történet több ponton is kapcsolódik a narcisztikusan sérült terapeuta működéséhez és a folyamathoz, ami történik egy ilyen terápián. Kapcsolódik a tükrözés jelenségéhez, a projekcióhoz, az identitás keresés válságához, illetve a másokhoz való kapcsolódás képtelenségéhez.
Nárcisz egy különlegesen szép fiú volt, születésekor megjövendölték, hogy nemcsak rendkívüli szépségű, de hosszú életű is lehet, azonban, csak addig élhet, amíg nem ismeri meg önmagát. Tehát már a próféciában is benne volt, hogy a fiú számára eleve veszélyes lehet a tükörképével való találkozás.
Ahogy fejlődik Nárcisz és egyre csak szépül, számtalan hódolót csábít maga köré, mindenki szeretné vele összekötni életét annyira szerelmes lesz belé, de ő rendre mindenkit elutasít, képtelen viszonozni a másik szerelmét és azt éli meg, hogy senki sem elég jó és méltó a számára. A legismertebb udvarlási kísérlet története Echóé a hegyi nimfáé.
Echó eredetileg eleven és beszédes lány volt, de büntetésből elveszítette saját hangját. Önállóan nem tudott megszólalni, csak mások utolsó szavait tudta visszhangozni. Kezdeményezni nem tudott, csak reagálni, tükrözni. Echó alakja párhuzamba vonható a sok traumát átélt, gyerekkorában sok sérülést és hiányt elszenvedett emberekkel, akik a sok bántalmazás ás a megszégyenülések sorozatában elveszítik saját hangjukat, az erejüket, hogy képviseljék saját vágyaikat, véleményüket és a másikhoz igazodnak az elfogadás reményében. Sokszor ez a másik ember eleve bántalmazó és visszaél a másik hiányaival, ahogy a narcisztikusan sérült terapeuta is visszaél a páciense szeretetéhségével.
A mítoszban Echó szeretne minél közelebb kerüli Nárciszhoz, de saját szavaival nem tud vele kapcsolódni, csak a fiú szavait tudja ismételni, akinek ez egy idő után kevés lesz és elutasítja a lányt. Echó pedig szégyenében a helyekbe menekül, teste elsorvad, csak a hangja marad meg, de az sem a sajátja, csak mint visszhang szól.
Az istenek egy idő múlva megelégelik Nárcisz kegyetlenségét és azzal büntetik, amit ő maga okozott másoknak: a viszonzatlan szerelemmel. Egy napon Nárcisz egy forrás fölé hajol és meglátja a vízben egy meseszép ifjú arcát és azonnal beleszeret, de nem is sejti, hogy a saját tükörképét látja. Nárcisz egyre inkább megszállottjává válik a képnek, amit valóságosnak hisz – beszél hozzá, meg akarja érinteni, birtokolni akarja, de valahányszor megpróbálja a kép eltűnik és amikor hátra hajol és távolodik újra megjelenik. Annyira erős a vágy benne, hogy nem mozdul a forrás mellől és szép lassan elsorvad mint Echó a hegyekben. Halálakor a víztükör mellett pedig egy nárcisz nő ki.
A terapeuta, mint tükör
A tükrözés a kisbaba számára nélkülözhetetlen, hiszen saját magát még nem tudja érzékelni és megismerni. Édesanyja tekintetén keresztül kezdi felfedezni önmagát. Az anya szemében látja vissza, hogy örülnek-e neki, fontos-e, szerethető-e, értékes-e. Ezeket az apró tükröződéseket lassan belsővé teszi, és idővel ezekből a benyomásokból áll össze az a kép, hogy ki is ő valójában. Így születik meg fokozatosan az identitása.
Ebben a rendkívül érzékeny folyamatban azonban sokféle hiba eshet. A tükrözés lehet hiányos, ha a szülő érzelmileg nem elérhető, de lehet torz is. Hiszen az anya is csak annyira tudja tisztán látni gyermekét, amennyire önmagát látja. Ha őt magát sem tükrözték megfelelően, könnyen saját félelmeit, vágyait vagy hiányait vetítheti gyermekére és ekkor a gyermek ilyenkor nem csak önmagát látja vissza, hanem a szülő tudattalan tükrét is.
A terápia egyik legfontosabb feladata éppen ennek a tükörnek a fokozatos megtisztítása. Nem az, hogy egy új, idealizált énképet hozzon létre, hanem hogy segítsen egyre reálisabban látni önmagunkat, erősségeinket és gyengeségeinket egyaránt. Ebből a reális önismeretből születhet meg az egészséges önbizalom és önértékelés.
A kisgyermek fejlődésében a tükrözés mellett meghatározó szerepe van az úgynevezett primer narcizmus szakaszának is. Ez nagyjából az első két-három életév fejlődési sajátossága. Ebben az időszakban a gyermek természetes módon úgy éli meg, hogy ő a világ közepe. A szülei az ő szükségleteire hangolódnak, őt vigasztalják, táplálják, hordozzák és ez a fejlődés természetes feltétele.
Ha ebben az időszakban elegendő figyelmet, örömöt és érzelmi visszatükrözést kap, lassan kialakul benne egy stabil belső élmény arról, hogy értékes és szerethető. Ha azonban ez hiányzik, vagy nagyon feltételhez kötött, később is újra és újra kívülről próbálhatja megszerezni azt az érzést, amelynek belül kellett volna megszületnie.
A fejlődés következő fontos állomása, hogy a gyermek fokozatosan szembesül a valósággal: nem mindenható, nem ő irányítja a világot, és a szüleinek is vannak saját szükségleteik. Ez szükségszerűen fájdalmas felismerés, de ha elegendő szeretet és biztonság veszi körül, elviselhetővé válik. Lassan megtanulja, hogy egyszerre képviselheti saját szükségleteit és lehet tekintettel másokra is. Elfogadja, hogy nem különleges a szó grandiózus értelmében, hanem egyedi, ahogyan minden ember egyedi.
Ha a primer narcizmus fejlődési szükségletei nem tudtak kellőképpen beteljesülni, a felnőtt ember sokszor ugyanazt az élményt kezdi keresni kapcsolataiban. Nem egyszerűen szeretetre vágyik, hanem arra az ősi érzésre, hogy valaki számára ő a legfontosabb. Egy narcisztikusan sérült terapeuta éppen erre a hiányra érezhet rá rendkívüli pontossággal. Nem új érzést hoz létre, hanem felébreszti azt a régi, befejezetlen kötődési és fejlődési vágyat, amely egykor természetes lett volna, de akkor nem teljesedhetett be.
Amikor a terapeuta a tükör és a páciens Nárcisz
A terapeuta ilyenkor a víztükör szerepét játssza el. Ha a tükör megfelelő távolságot tart, akkor segít önmagunk felismerésében, ha azonban ott tart bennünket a vízparton, újra és újra ugyanabba a tükörbe nézet, és fenntartja az idealizációt, akkor a tükör már nem az önismeret, hanem a függőség eszközévé válhat.
A narcisztikus terapeutának különleges érzéke lehet ahhoz, hogy ráhangolódjon arra a képre, amelyre a páciens a leginkább vágyik, és ezt tükrözze vissza.
A mítosz legfontosabb pszichológiai mozzanata pedig az, hogy Nárcisz nem ismeri fel, hogy akit a víztükörben lát, az ő maga. A képet különálló lénynek hiszi, ezért egész életében kívül keresi azt, ami valójában belül van.
A terápiában a tükrözés az egyik legfontosabb gyógyító tényező. Egy jó terapeuta segít meglátnunk önmagunk olyan részeit, amelyeket addig nem ismertünk vagy nem mertünk szeretni. A cél azonban nem az, hogy örökké az ő tükröző funkciójára szoruljunk, hanem hogy egyszer képesek legyünk nélküle is látni önmagunkat.
A narcisztikusan sérült terapeuta éppen ezen a ponton válhat veszélyessé. Gyakran rendkívüli érzékenységgel érzi meg, hogy a páciens mire éhezik a legjobban. Ez az éhség a korai hiányokkal kapcsolatos – Különlegesnek és kizárólagosnak akarja érezni magát? Fontosnak? Intelligensnek? Spirituálisnak? Kiválasztottnak? A terapeuta olyan tükröt tart elé, amelyben pontosan ezt a képet látja vissza.
Mikor belenézünk ebbe a speciálisan ízletes, pont olyan fűszerezésű képbe, ami pont a leginkább felkelti az érdeklődésünket hasonlatos élményt tapasztalunk, mint a szerelembeesés folyamatában. A páciens azt hiszi, hogy a terapeutába szeret bele, valójában azonban sokszor ugyanaz történik, mint Nárcisszal – belenéz egy tükörbe, és beleszeret abba a képbe, amelyet önmagáról lát.
A szerelembeesés, illetve a tökéletes tükröződés állapota rendkívül intenzív. Az ember úgy érzi, végre valaki teljesen érti őt és látja azt, amit mások soha – látja azt, amit még anyukája sem tudott visszatükrözni mikor kisbaba volt. Végre valaki felismeri a valódi értékét. A terapeuta ilyenkor szinte varázslónak tűnik, pedig a varázslat jelentős része abból fakad, hogy egy olyan énképet tükröz vissza, amely mindig is bennünk volt, csak korábban nem tudtunk hozzá kapcsolódni.
A szerelemben a másik emberre vetítjük saját legszebb, legélőbb, legvágyottabb részeinket. Úgy érezzük, ő a különleges, ő a csoda, nélküle nem tudunk élni, pedig sokszor azokba a lehetőségeinkbe szeretünk bele, amelyeket ő hív életre bennünk.
Amíg ez tudattalan marad, könnyen függőség alakul ki. A páciens újra és újra ugyanahhoz a tükörhöz akar visszatérni, mert csak ott érzi magát élőnek, különlegesnek vagy szerethetőnek, a külvilág kapcsolatai ehhez képest fakónak tűnnek. Senki sem tud olyan tökéletesen tükrözni, senki sem ad olyan intenzív élményt, mint az a kapcsolat, amelyben saját idealizált énképünkkel találkoztunk.
Mikor a tükör megfordul
A páciens ebben a tükröződésben csodálatot és rajongást érez a terapeuta felé – és itt pedig a terapeuta válik Nárcisszá, aki szintén a korai hiányainak kiszolgáltatva saját nagyszerűségében gyönyörködik. Attól patológiás a folyamat, hogy a terapeuta nem tud kilépni, illetve egyáltalán belép a páciens fantasztikus projekciós igényeibe és fenntartja azt.
A gyógyulás folyamatában a feladat az, hogy felismerjük magát a tükröződés jelenségét és képessé váljunk annak a megítélésére, hogy mi az ami reális kép volt önmagunkról, nem pedig idealizált és azt visszavegyük.
Nárcisz addig élhet, amíg nem ismeri meg önmagát
Pszichológiailag ez akár úgy is fordítható, hogy a régi személyiség addig maradhat fenn, amíg nem találkozik valódibb önmagával. Az önismeret mindig egyfajta halál is. Időszakosan meghalnak az illúziók, a projekciók és kénytelen a személyiség egy teljesebb verzióban újjászületni.
A Nárcisz-mítosz valójában nem az önszeretetről szól, hanem egy sikertelen individuációs kísérlet. A főhős, aki meglátta saját lelkének szépségét, de nem tudta azt felismerni, hogy az hozzá tartozik, ezért örökre a tükör foglyává vált. Ahogy a korai hiányokkal küzdő páciens is idealizációs és függő helyzetbe kerül a narcisztikusan sérült terapeutával és a kapcsolat foglya maradhat.
Nárcisz a virágban tovább él
Nárcisz halálakor a forrás partján egy nárciszvirág nő ki – ami nem tudott benne átalakulni az természeti szimbólumként tovább él. A mítosz nem csak a tragikus halálról szól, hanem bújtatva megjelenik a transzformáció is, a halál nem a vég, hanem egy átalakulás kezdete. A forma meghal, de a lényeg tovább él egy új alakban. Ember alak helyett virág forma keletkezik, ám a tartalma, szépsége nem változik. A gyógyulási folyamatban is hasonló történik, nem új személyiség keletkezik a semmiből, hanem ugyanaz az életerő egy sokkal rendezettebb szerveződési formában éled újjá. A projekcióban lévő pszichés tartalom visszavonódik és integrálódik a személyiségbe.
Tehát a személyiség fejlődésével nem legbelsőbb önmagunkat veszítjük el, inkább azok az illúziók halnak meg, amelyekhez addig ragaszkodtunk. Meghal az idealizált énkép, a projekció, a másikba vetített különlegesség. Ami azonban valóban a miénk volt, nem tűnik el, hanem új formában születik újjá.
A mítoszban az a fordulat, hogy Nárcisz tartalmát immár a virág hordozza – ami része a természetnek – azt szimbolizálja, hogy a fejlődés végső célja inkább az, hogy amit kezdetben csak kívülről tudunk csodálni a másikban, később magunk is azzá tudjunk válni. Egy jó terapeuta pedig segíti ezt a folyamatot, nem pedig megakadályozza. Eleinte szükségünk van a tükrére, hogy meglássuk önmagunkat, később pedig jó esetben fokozatosan felszámolja azt. Ezzel párhuzamosan pedig lassan belsővé válik a tükörkép és nem a tükörhöz magához ragaszkodunk, hanem mi magunk változunk át egy olyan valakivé, akinek nincs többé szüksége a fantasztikusság illúziójára és képes harmóniában létezni egy önazonosabb formájával.
Echó és Nárcisz
A narcisztikus terapeuta látszólag a pácienst nézi, de valójában önmagát nézi rajta keresztül. A páciens pedig látszólag a terapeutába szeret bele, valójában önmagába szeret bele a terapeuta tükrén keresztül. A terapeuta a pácienst használja tükörként, hogy fenntartsa saját grandiózus énképét. A páciens a terapeutát használja tükörként, hogy végre megláthassa saját szerethető részeit. Mindkét fél a másikban keresi önmagát és ezért nincs valódi találkozás.
A narcisztikusan sérült ember számára a másik gyakran nem egy önálló belső világgal létező szubjektum, hanem egy tárgy – egy tükör, ami arra való, hogy visszaigazoljon valamit belőle, például azt, hogy csodálatos. Ugyanez történik Nárcisszal is, nem a víz érdekli, nem a forrás mélysége, hanem kizárólag a felszín, amely visszaveri a saját képét, ami gyönyörű, de nincs mögötte kapcsolat, nem lehet vele beszélgetni, nem lehet megérinteni, nem lehet megismerni. A narcisztikusan sérült terapeuta kapcsolódása is sokszor hasonló. Nem a páciens belső valósága érdekli, hanem az a kép, amelyet a páciens róla alkot, illetve az a kép, amelyet ő tarthat fenn önmagáról. A kapcsolat így könnyen a látszatok szintjén marad.
Érdekes hasonlóság Nárciszban és Echóban az, hogy egyikük sem tűnik el teljesen, mindketten elveszítik emberi alakjukat, de valami lényegi tovább él belőlük. Echó testéből csak a hangja, Nárciszból csak a virág marad fenn, mindketten átalakulnak, csak éppen másképp. Echó funkcióvá válik, visszhanggá, Nárcisz szimbólummá, virággá. Illetve Echó tragédiája az, hogy elveszíti önmagát a másikban és csak a másikat tudja ismételni, hangként marad fenn, Nárcisz tragédiája pedig az, hogy elveszíti a másikat önmagában, hiszen csak önmagát tudja nézni, képként marad fenn. Az egyik pólus a teljes önfeladás, a másik a teljes önbezártság. Mindkettejük esetében kizáródik a valódi találkozás lehetősége, ahogy legrosszabb esetben a páciens is képes önmagát teljesen feladni a terapeuta elismeréséért cserébe és a terapeuta is csak egy végtagként viseltetik a páciense felé, aki kiszolgálja grandiózus szükségleteit.
Egy egészséges kapcsolatban nem veszítjük el a saját hangunkat a másik kedvéért, de nem is a saját tükörképünkbe szeretünk bele. A valódi találkozás ott kezdődik, ahol már nem visszhangozzuk a másikat, és nem is önmagunk projekcióját csodáljuk benne, hanem két különálló ember kapcsolódik egymáshoz. A narcisztikus terapeutából való kiábrándulás során a visszhangból és a virágból emberré válunk. Visszaszerezzük a saját hangunkat, miközben képesek leszünk a másikat is valóban látni.
