A gyógyuláshoz idő szükséges és több fokozatban érkezik. A mélypontban válunk erőssé és utána fokozatosan elviselhetőbb lesz az állapot és megjelenik a remény, hogy nem véletlenül éltük át a sok fájdalmat, megtaláljuk benne az értelmet és a személyes tanítást és belátjuk az események sorsszerűségét. Ahogy kezdenek a helyére kerülni a dolgok ezzel párhuzamosan meg tud jelenni az elfogadás és a legvégén talán az öröm is, hogy szabadok lettünk. A szabadság pedig a legértékesebb életérzés.
A Nap útja
Az a fogalom, hogy „gyászév” itt is érvényes. Ahogy a Nap körbejár az égen az éves útja alatt, úgy világítja be tudatunk is különböző aspektusokból a történteket. A gyász nem egy egyenes vonalú folyamat, amelynek van eleje és vége. Inkább hasonlít a Nap éves útjához. Ahogy a Nap ugyanazt a tájat világítja meg tavasszal, nyáron, ősszel és télen, mégis minden évszakban más és más arcát mutatja ugyanannak a helynek. A gyászévnek mély szimbolikus jelentősége van. Egy teljes napciklusra van szükség ahhoz, hogy életünk minden fontos időszaka egyszer újra találkozzon a veszteséggel. A Nap – a tudatunk – az idő előrehaladtával végig ugyanazt a történetet világítja be, ami változik az nem az, ami megtörtént, hanem az a részünk, ami ránéz. Minden évszak más emlékeket és más érzéseket hoz felszínre. A gyászév végére ezért nem feltétlenül leszünk „túl rajta”, inkább arról van szó, hogy a Nap egyszer körbejárta a teljes kört, és minden oldalról megvilágította azt, amit elvesztettünk és azt amit kaptunk általa. Amit az egyik évszakban még nem tudtunk meglátni, arra a következőben derül fény.
A gyógyulás nem körkörös ismétlődés, hanem inkább a spirális mozgásra hasonlít. Ugyanazokhoz az élményekhez térünk vissza újra és újra, de minden ciklusban egy kicsit magasabbról látunk rájuk. A teljes feldolgozáshoz ezért nemcsak időre van szükség, hanem arra is, hogy a történetet egyre több nézőpontból tudjuk magunkba emelni. Minél több ciklus telik el (év), annál jobban ki is fényesedik minden a megértés által.
A lezárást követő első időszakban gyakran a veszteség dominál. Hiányzik a kapcsolat, hiányzik a megszokott jelenlét és az a személy, akinek annyi mindent elmondtunk. Később ugyanazokra az emlékekre visszanézve már nem a hiány lesz a legerősebb érzés, hanem a csalódottság vagy a harag. Még később talán a megértés. Aztán egyszer csak azon kapjuk magunkat, hogy egy olyan emlék, amely korábban fájdalmat okozott már be tud simulni a többi nehéz emlék közé és életünk narratíváját gazdagítja tovább.
Ez a folyamat bármilyen jelentős kapcsolat lezárása után hasonló lehet, főleg ha az nem egy tudatosan megtervezett elválás. Nehéz tud lenni egy jelentős terápiás kapcsolat lezárása akkor is, ha nem volt traumatikus és az elválást egy lassú felkészülés előzte meg. Azonban a narcisztikusan sérült terapeutánál még intenzívebb a gyász – egyrészt mert nincs előkészítve az elválás, hirtelen történik, illetve a terapeuta semmit sem segít a belé vetített részeink visszafogadásában, hiszen nem áll érdekében, hogy elveszítsük az illúziót amit rávetítettünk, ránk marad az a fájdalmas folyamat, amiben mi magunknak kell ezeket az értékes részeinket visszaintegrálni. Másrészt pedig a gyász folyamata közben nem egyszerűen csak a veszteséget kell feldolgoznunk, hanem a becsapottságot és az azzal járó többi negatív érzelmet. Először a hiányt gyászoljuk. Később az illúzió veszteségét, aztán saját elvesztegetett éveinket. Majd lassan azt is meglátjuk, mit kaptunk, mit tanultunk, és mit vittünk magunkkal. Minden kör egy újabb megvilágítás. Ugyanaz a történet, mégis más fényben.
Talán ezért nem is az a gyógyulás célja, hogy végleg lezárjunk egy történetet. Inkább az, hogy egyre több fényt tudjunk ráengedni anélkül, hogy el kellene fordítanunk róla a tekintetünket.
A feldolgozás folyamata alkímiai analógiákkal:
Az alkímiai művelet célja eredetileg nem az aranycsinálás, hanem hogy egy hamis részünk meghaljon és helyet adjon egy új, valódibb énrésznek. Analógiás párhuzamba téve a narcisztikusan sérült terapeuta és a hozzá kapcsolódó idealizáció képe a hamis arany, amit először el kell veszíteni, hogy megszülethessen a saját, önazonos belső arany.
A mélypont – Nigredo – elfeketedés
A Nigredo a legfájdalmasabb pont, az a szakasz, amikor az addigi világkép szétesik, a régi hitrendszer és a hozzá tartozó viszonyulásmódok feloldódnak, és az ember már nem tud visszatérni korábbi önmagához. Az új pedig még látóhatáron sincs. A bomlás fázisa, mikor a korábbi bizonyosságok elvesznek, semmi sem igaz többé. Nemcsak a terapeutába vetett bizalom sérülhet meg, hanem a saját érzékelésünkbe, más emberekbe, sőt az élet alapvető jóindulatába vetett hitünk is. Érzelmileg jellemzi a zavarodottság, kétségbeesés, szégyen, önvád, identitásvesztés, árulásélmény és a düh. Ezek mellett a legijesztőbb lehet az őrület érzése.
A tisztulás – Albedo – kifehéredés
A hamis arany fázisában, amikor idealizálunk – döntően pozitív értékelések keletkeznek, mint például, hogy „különleges ő és én”, „ő ért engem a legjobban” – ezeknek a megállapításoknak a sorsa a Nigredo stádiumában a poláris ellentétükké változnak „hazugság volt az egész”, „kihasznált”, „csak táplálkozott belőlem” – ami egy szükséges lépés a folyamatban. Azonban ezek a szinte csak negatív ítéletek a terapeutáról, a segítő szakmáról és lehet a világról is – elkezdenek az Albedo fázisában reálisabbakká változni. A tisztulás együtt jár egy fajta tágulással is, hely születik meg egy valódibb, átfogóbb képhez, amely tartalmazza és összeköti a két végletet. Ezzel együtt énünk is tágul, növekszik és képessé válik, hogy egyre inkább tartalmazzon egy bonyolultabb narratívát, egyre inkább elviselje a világ összetettségét és azt a felismerést, hogy néha egymásnak ellentmondásosnak tűnő dolgok egymással párhuzamosan, egyidejűleg léteznek. Az új, reálisabb gondolatok hangozhatnak így: „nem szörnyeteg volt, hanem sérült ember, akinek vannak olyan részei, amelyek képtelenek a szeretetre”, „nem minden hazugság volt, volt ami manipuláció volt, de volt, amit akkor és ott komolyan gondolhatott”, „egyszerre segített is és egyszerre bántott is”. Képessé válunk az ambivalencia elviselése. A két szélsőséges állítás egyszerre lehet igaz, illetve van igazságtartalma. Nincs szükség sem idealizálásra, sem démonizálásra. Ez a pont hasonlít leginkább arra, amikor egy felnőtt rájön, hogy a szülei nem hősök és nem szörnyetegek, hanem emberek voltak, akik egyszerre tudtak adni és ártani. A terapeuta sem szent, sem démon, hanem ember, aki lehet sérült és bántalmazó egyik arcával, másikkal viszont fontos tanítás hordozója.
Az Albedo szakaszában már nem a heves érzelmek dominálnak, mint a téboly és a düh, sokkal inkább a gyász, nosztalgia, veszteség érzés, de a nyugalom is elkezd megérkezni.
Sárgulás – Citrinitas – a hajnal
Ebben a szakaszban a páciens sajátjaként ismeri fel projekcióit és ez a visszavett „saját” az integráció folyamatában születhet újjá valami egészen mássá, immár belső, tartalmazható reálisabb formában. Ezáltal a fókusz is visszakerül a terapeutáról saját magunkra. Itt már nem az a kérdés „Milyen ember ő?” hanem, hogy „Mi történt velem?” A Nigredoban még a terapeutáról gondolkodunk, az Albedoban megpróbáljuk reálisan látni, a Citrinitasban a figyelmünk fókusza elkezd önmagunk felé fordulni. Ahol a fókusz, ott pedig megjelenik a fény és az intuíció.
Nagyon könnyű elakadni a másik hibáztatásának elemzésében. A Citrinitasban válik elsőként fontosabbá a saját történetünk a terapeutáéval szemben. Önreflexiót gyakorlunk és feltesszük magunknak azokat a kérdéseket, hogy „Miért voltam ennyire fogékony a kapcsolatra?”, „Mit kerestem és mi az amit végül is nem kaptam meg tőle?”, „Miért volt ennyire nehéz felismernem a jeleket?”, „Honnan ismerős ez nekem?” „Mit akar üzenni és mi a tanítás a történtekben?”, „Mit tanít ez rólam?”
Érzelmi szinten ekkor következik be a gyógyulás. A harag és a gyász helyét átveszi a bölcsesség, ami pedig derűvel jár. Új tartalom keletkezik a fény és az intuíció segítségével. Most már értjük miért és hogyan történhetett ez meg velünk. A megértés pedig felszabadít.
A bizalomvesztés traumája, az, hogy gyakorlatilag a saját érzéseinknek és érzékelésünknek sem hihetünk gyógyulásnak indul és visszatér az intuíció. „Valójában végig éreztem, hogy valami nem stimmel”, „igazából már régen láttam a jeleket, csak nem akartam elhinni”. Tulajdonképpen a felébredés egyik legfontosabb eredménye az, hogy visszavisszük az önmagunk iránti episztemikus bizalmat. Vagyis újra elhisszük, hogy amit látunk, érezünk, gondolunk és megélünk, annak helye van a valóságban.
A megértés fénye pedig eljuttathat bennünket az elfogadásig, onnan pedig automatikusan megtörténhet a megbocsájtás is – nem feltétlenül a másikért, hanem hogy többé ne kelljen a másik és a történtek körül forogni, többé ne vonjon el energiát a saját életünk elöl.
Erő, vér, testetöltés – Rubedo – formát ölt az új személyiség
Az erő visszavétele, projekciók visszafogadása és átalakítása, egy nagyobb igazságba való egyberendeződés. Az alkímiai folyamat ciklikus, újra és újrakezdődik. Az elménk és a megismerés folyamatának működési jellegzetessége az, hogy mindig valamit valamihez viszonyít. Tehát újra és újra ki kell vetítsünk tudatunkból tartalmakat külső tárgyakra, hiszen a „szem nem látja önmagát”, bentről ki kell raknunk azt, amit meg szeretnénk vizsgálni. A projekció egy természetes és szükséges folyamat része és ahogyan fejlődünk és egyre értebbé válik személyiségünk, úgy magasabb szinteken rendeződünk újjá. Ezzel párhuzamosan egyre kifinomultabbakká válnak a projekcióink is – egyre összetettebb és színesebb és egyre inkább tartalmaz egymásnak látszólag ellentmondó tartalmakat. A projekciónk tárgyai, tehát a másik ember, terapeuta vagy guru is ennek megfelelően egyre szofisztikáltabb alakban jelenik meg életünkben. Egyre nehezebb kihívás lesz olyan személyt találni, akire rá tud vetülni az egyre árnyaltabb, kevesebb idealizációval és több realitástartalommal bíró tudattartalmunk. A ciklusok idővel lerövidülnek, egyre könnyebben vesszük észre és vesszük vissza kivetített tartalmainkat és egyre könnyebben transzformáljuk át őket magunkban, hogy aztán újra kivetíthessük egy már megváltozott formában. A folyamat egyre kontrolláltabbá válik, kevésbé leszünk kiszolgáltatva saját idealizációs szükségleteinknek, a csalódás mértéke is ezáltal tovább csökken visszavételükkor. A folyamatnak, pedig van egy pontja, amikortól is már megy egyedül a folyamat, nincs szükségünk terapeutára. Ideális esetben a segítség felszámolja önmagát és a fejlődés útján elindított páciens képes egyedül továbbhaladni. A világ megismerésének és általa saját magunk megismerésének folyamata így nemesedik, így válik a hamis arany arannyá.
A gyógyulás végül nem abból áll, hogy újra vakon bízni kezdünk. Hanem abból, hogy kialakul egy érettebb bizalom. „Nem hiszek el mindent automatikusan, de nem is gyanakszom mindenkire.” „Meghallgatom a másikat, de közben figyelek arra is, hogy én mit tapasztalok.”
A Rubedoban kapcsolódunk elvesztett erőnkkel a leginkább, sőt még erősebbek, ellenállóbbak és stabilabbakká válunk mint a csalódást megelőzően.
A Rubedoval beteljesül az alkímimai folyamat, ez a fázis nem egyszerűen azt jelenti, hogy jobban vagyunk, hanem, hogy egy új személyiség szerveződik újjá. Nem a régi énünk tér vissza, hanem valami új születik abból, ami a Nigredo sötétségében meghalt. Nem feltétlenül azt jelenti, hogy minden fájdalom eltűnik, hanem hogy már nem ugyanaz az ember hordozza azt. A személyiség darabjai nem a túlélés, hanem a valódiság köré rendeződnek egésszé.
A ciklus végére az új belső önmagunk már nem kívül keresi a biztonságot, a feltétel nélküli elfogadást, a kontrollt pedig kihelyezni, hanem fokozatosan saját magában találja meg ugyanezt. Az erő amely megszületik, nem egy dominanciára épülő grandiózus „erő”, ami kezdetben vonzott minket mint éjjelilepkét a lámpa fénye, melyet rávetítettük a terapeutára, hanem ez egy csendes, mély, belső stabilitás, ami bennünk van és nem kívül. Már nem vágyunk rá, hogy valaki visszaigazoljon bennünket, megmondja kik vagyunk, a saját tapasztalatunk válik a legfontosabbá. Az idealizált külső alakból belső pszichés funkció lesz. Átkeretezhetjük magunkban azt, hogy nem a terapeutát vesztettük el, hanem önmagunkat nyertük vissza.
Jungi terminussal élve ez tulajdonképpen az individuáció egyik legfontosabb pillanata: a fejlődési ciklus végén nem elpusztítjuk a Mestert, hanem felismerjük, hogy mindig is bennünk volt.
Gyógyulás mítoszok, archetípusok segítségével
A gyógyulás folyamatához segítségül hívhatunk archetípusokat vagy mítoszokat, melyek átkísérnek minket a különböző stádiumokon. Minden az életünkben előforduló jelenségre vannak létező ősi történetek, melyek megfeleltethetőek az aktuális átalakulási folyamatunknak. Ha nem tudjuk mi a következő lépés érdemes keresni rá egy mítoszt, melyben mindig van az adott krízisből kivezető út. Egy specifikus problémára egy specifikus megoldás.
Perszephoné az ártatlan „Én” alászállása az alvilágba
A történet elején Perszephoné, aki akkor még Kóré – mely „leányt” jelent – naiv és ártatlan, éppen virágot szed a mezőn. Ő Démétér lánya, akinek nincs önálló identitása, gondtalanul él biztonságos és ismert kis világában, egészen addig, amíg meg nem nyílik alatta a föld és Hádész az alvilág ura el nem rabolja.
Kóré szimbolizálja azt az állapotot mikor még vakon megbízunk a narcisztikusan sérült terapeutában, idealizáljuk, naivan elhisszük neki, azt a képet ahogyan lát minket és a világot, elhisszük azt, hogy örül nekünk mikor megérkezünk a terápiás alakomra és különlegesek vagyunk a számára és ő pedig hozzánk hasonlatos lény, aki jobban tudja mi a jó nekünk mint mi saját magunknak.
Az, ahogyan megnyílik a föld hasonlatosan hirtelen történik, mint az első igazi csalódásunk a terapeutában, felkészületlenül és váratlanul egy másik világba kerülünk, ahol nincs többé kapaszkodó. Az alvilágba szállás motívuma pedig az idealizáció darabokra hullása: összezavarodás, bizalomvesztés, identitásvesztés, „megőrülés”. A Nigredo szakasza. Az alvilág a psziché azon helye, ahol meghalnak az illúziók, itt találkozhatunk a magánnyal, árulás érzéssel, dühvel és a veszteséggel, saját árnyékunkkal. A lenn töltött utazás célja az átalakulás, a régi énünk valóban meghal, vele együtt az is, ahogyan láttuk a világot.
A mítosz egyik mozzanata, mikor Perszephoné gránátalma magot eszik az alvilágban, mely a felébredés fordulata. Megtermékenyíti elméjét egy olyan tudással amelynek ára van és csak a tudattalan legmélyén érhető el szenvedések közepedte. A tudás ára az, hogy nem térhet vissza teljesen többé a régi életéhez. Aki egyszer meglátta az igazságot, nem tud újra teljesen naivvá válni. A felébredés fájdalmas, nincs visszaút.
Az utazás végére Kóréból Perszephoné válik, a naiv lányból az Alvilág Királynője születik meg. Nem megtört, bántalmazott áldozatként jön vissza, hanem egy olyan nőként, aki már ismeri a halált, csalódást, sötétséget. Új személyiség születik. Ez a Rubedo.
Érdekes párhuzam még, hogy Démétér a lánya elvesztésének a fájdalmában téllel bünteti a világot és amikor megszületik a megállapodás, hogy Perszephoné az év felét vele tölti az év másik felét pedig férjével az alvilágban – kitavaszodik és beindul az évszakok örök ciklusossága. Amikor Perszephoné visszatér, megérkezik a tavasz és a nyár, amikor pedig alászáll, eljön az ősz és a tél. Ez a ciklikusság nagyon hasonlít a psziché működésére is. A gyógyulás és a felébredés folyamata nem lineáris, nem egyszer és mindenkorra történik meg, hanem ciklusokban zajlik, Perszephoné útját követi: hol a felszínen tavaszodik, hol újra alászáll az alvilágba. A tél és a nyár, a gyász és az élet, a szétesés és az újjászületés ritmusa újra és újra váltja egymást bennünk. Minden egyes visszatéréskor mélyebb rétegeit értjük meg önmagunknak.
Fontos tanítás a mítoszból, hogy ami pusztításnak és veszteségnek tűnik első körben, az valójában egy fontos transzformáció is lehet. Vannak olyan csalódások, amik beavatássá válhatnak és néha a legnagyobb fájdalom a naiv gyermeki énünk alászállása a tudattalanunk mélyébe, ahonnan egy erősebb, bölcsebb, önállóbb, önmagunkhoz hűbb személyiséggel térhetünk vissza. Akkor, ha vállaljuk a felébredés fájdalmát, ehetünk a tudás magjából és Királynőkké válhatunk.
