A felébredés ritkán egyetlen felismerésből áll. Sokkal inkább egy lassú, hullámzó belső
folyamat, amelyben az addig magától értetődőnek hitt valóság fokozatosan meginog. Az
ember gyakran újra és újra visszatér a korábbi magyarázatokhoz, majd ismét kételkedni
kezd. Vannak időszakok, amikor úgy érzi, végre tisztán lát, máskor pedig ismét
összezavarodik. Ez teljesen természetes.
A következő szakaszok nem merev lépcsőfokok. Nem mindenki éli át mindegyiket, és nem
feltétlenül ebben a sorrendben követik egymást. Előfordulhat, hogy valaki hosszú időre
megreked egy-egy állomásnál, vagy később újra visszatér hozzá. Mégis, ezek azok a lelki
folyamatok, amelyek újra és újra kirajzolódnak azok történeteiben, akik fokozatosan
kiábrándulnak egy idealizált terapeuta képéből, és visszatalálnak saját
valóságérzékelésükhöz.
1. Gyanakvás
Lehet, hogy másnak mutatja magát, mint ami valójában?
Gyakran történik valami apró esemény, amelynek hatására egy pillanatra más szemszögből látjuk a terapeutánkat. Megjelenik egy finom disszonancia: mintha lenne egy másik arca is, amelyet eddig nem ismertünk. Lehet ez egy alig észrevehető félmosoly, amikor az utánunk következő páciens előbb érkezik, és véletlenül találkozunk vele. Lehet egy másoktól hallott történet, amely valahogy nem illeszkedik ahhoz a képhez, amit a terápia során kialakítottunk róla.
Egy pár másodpercig megijedünk: lehet, hogy minden hazugság volt? Nem is őszinte, csak eljátssza? Ez annyira ijesztő gondolat, hogy gyorsan elhessegetjük, visszaáll az eredeti, feltétel nélküli elfogadás és lojalitás a „guruval” szemben, és megnyugszunk.
Ezek a nem tartós, mikrofelébredések akár évekig is ismétlődhetnek. Apró repedések jelennek meg az idealizált képen, majd újra összezáródnak. Mire azonban eljutunk oda, hogy már tartósan látjuk azt, amit egyszer megláttunk, és képesek vagyunk elviselni a csalódottság érzését anélkül, hogy visszamenekülnénk az idealizálásba, valami lényeges már megváltozott bennünk. Ez a felébredés útján tett eddig első, de igen fontos lépés és a fejlődés biztos jele.
2. Reálisabban látjuk már a személyét, de még mindig ragaszkodunk hozzá
Megmagyarázzuk magunkban, hogy miért ilyen vagy olyan, kicsit meg is szépítjük azt, amit tapasztaltunk róla, és így próbáljuk elfogadni. Azt mondjuk magunkban:”Sokat segített. A hibáival együtt is nagyszerű ember.” És ez gyakran részben igaz is. Illetve saját magunk eddigi idealizációs szükségletére is ráláthatunk.
Ám innentől a fejlődés ereje már nem engedi, hogy teljesen visszaszépítgessük a valóságot, innentől már nem lesz olyan mély az álom. Újra és újra előjönnek azok a tapasztalatok, amiket korábban félretoltunk magunkban. Próbálunk ugyanúgy viselkedni vele, mint régen, de már nem megy. A változás elindult.
Párhuzamosan a terapeutánk is észreveheti a bennünk zajló változást. Ha narcisztikusan sérült, ilyenkor gyakran megpróbálja újra működtetni azokat a stratégiákat, amelyek korábban sikerre vezettek. Előkerülhet a „kedvenc páciens” szerepe, a különlegesség hangsúlyozása, a hasonlóságok kiemelése, a finom utalgatás arra, hogy „mi ketten valahogy mások vagyunk”.
Ha ez már nem működik, megjelenhet a másik oldal is: az érzelmi távolságtartás. Mintha hirtelen kevesebb lenne a figyelem, kevesebb az érdeklődés, több a csönd. Mintha magunkra maradnánk azokkal a témákkal, amelyek korábban kapcsolódást hoztak. Ilyenkor gyakran ugyanaz a régi belső hajtóerő aktiválódik bennünk, ami sok korai kapcsolatunkban is működött: hogy újra ki kell érdemelnünk az elfogadást, a figyelmet, a pozitív visszajelzést a fontos személytől.
3. A belső konfliktus szakasza
Ebben a fázisban két, egymásnak ellentmondó valóság él egyszerre bennünk. Az egyik azt mondja: „Rengeteget segített nekem. Fontos ember a számomra. Hálás vagyok neki.” A másik pedig: „Valami nincs rendben. Valami nem tiszta ebben a kapcsolatban.” A két élmény hosszú ideig egymás mellett létezhet. A páciens ilyenkor gyakran saját magát kezdi megkérdőjelezni. „Túl érzékeny vagyok, Hálátlan vagyok?, Mi van, ha én értettem félre mindent?” Sokszor ez a legfájdalmasabb szakasz, mert ilyenkor még nem a terapeutában kételkedünk igazán, hanem önmagunkban.
Sokszor nem az a probléma, hogy a páciens nem látja a bántó működést. Látja. Csak nem hiszi el magának. Gyerekkorában ugyanis azt tanulta meg, hogy a kapcsolatokban nem az érzéseihez kell hűnek lennie, hanem a másik emberhez. Így amikor megjelenik a gyanakvás, a harag vagy a csalódottság, automatikusan önmagát kezdi megkérdőjelezni, nem a kapcsolatot.
4. Megőrültem? – A bizalomvesztés stádiumai
Ez a szakasz nem teljesen különbözik az előzőtől, mégis megérdemel egy külön pontot. Amikor két egymásnak ellentmondó élménycsomag verseng a tudatunkban, felmerül a kérdés: vajon melyik az igaz? A kedves pillanatok vagy a kínosak? Vajon tényleg kedvel minket a terapeutánk, vagy csak eljátssza? Ha kedvel is, valóban annyira, amennyire egy „kedvenc” vagy „különleges” páciens titulus sugallja? Lehet, hogy ezeket másoknak is mondja? Lehet, hogy csak a pénzért cserébe dicsérte az öltözködésemet? Vajon tényleg megtörtént vele mindaz, amit a hasonlóságunk kapcsán mesélt magáról?
Ezek és ehhez hasonló kérdések kezdenek keringeni az elménkben. Minden kérdés mögött több lehetséges válasz sorakozik fel, és egyre nehezebb eldönteni, melyik áll közelebb a valósághoz.
Amikor nem tudjuk, mi az igazság, az rendkívül nehezen elviselhető állapot. Az emberi elme természetéből fakad, hogy kapaszkodókat keres. Szereti tudni, mihez viszonyulhat, mert ez adja a biztonság érzetét. Ilyenkor azonban éppen ezek a kapaszkodók kezdenek eltűnni. Ami eddig biztosnak tűnt, kérdésessé válik. Ami eddig valóságnak látszott, arról kiderülhet, hogy részben fantázia, projekció vagy tudattalan vágy volt.
Az érzés a tébolyhoz hasonlatos, összeomlik az a belső bizonyosság, biztonság, amire addig a páciens építette a kapcsolatot. Mintha elveszítenénk a bizalmunkat a saját érzékelésünkben is. Ha ebben az ember hosszabb időre benne ragad, nemcsak a terapeutába vetett bizalmát veszítheti el, hanem időlegesen saját ítélőképességében, sőt más emberi kapcsolataiban is kételkedni kezdhet.
Különösen megterhelő lehet ez azok számára, akik eleve bizonytalan kötődéssel, elhagyatottsági sérülésekkel vagy szorongásos tünetekkel érkeztek terápiába. Ilyenkor a szorongás felerősödhet, és a személyiség átmenetileg regresszálhat egy korábbi, gyermeki működési szintre. Megjelenhet az a régi élmény, hogy „nem tudom, kinek higgyek”, „nem tudom, mit érzek”, vagy akár az is, hogy „nem tudom, mi a valóság”.
Egy ilyen kapcsolatból való leválás gyakran sokkal inkább hasonlít egy identitáskrízishez vagy hitrendszer-összeomláshoz, mint egy egyszerű szakítási vagy csalódási folyamathoz. Nem csupán egy személybe vetett hit rendül meg, hanem az a belső rendszer is, amely addig megmondta, mi igaz és mi nem.
Az episztemikus bizalom
Kisgyermekként kénytelenek vagyunk megbízni a szüleinkben és elhinni azt a képet, ahogy látják a világot és benne minket – hiszen nem vagyunk azon képességeink birtokában, amivel ezt magunk is megtehetnénk, tőlük tanuljuk meg. Ez kicsit hasonlatos a tükrözésre, például mikor az anya azt mondja a gyermekének, hogy „látom szomorú vagy” – így tanulja meg a gyermek felismerni és megérteni saját érzéseit. Tanulni pedig csak úgy lehet, ha van bizalom a másik személyben és abban, hogy ez a személy jó-szándékú és amiket mondd a világról és rólam az úgy van, releváns és érdemes beépíteni az eddig megtanultak közé. A gyermek nem teheti meg azt, hogy idejekorán elkezdjen kételkedni a szülőkben, különben a saját épelméjűségét kockáztatja, életben maradásának feltétele, ha kritikátlanul elfogadja mindazt, amit az a személy mondd neki akitől az élete függ.
Azonban, ha a szülő vagy más fontos referencia személy torzítja a valóságot, akkor a gyermek konfliktusba kerül – a saját fejlődésben lévő valóságérzékelése és érzései és a torzított szülők által beállított valóság között. Például „túl érzékeny vagy”, „nem is fáj az neked”, „rosszul emlékszel, az nem is úgy történt”. Életben maradása és pszichés nyugalma érdekében a fontos másik személy valóságát fogadja el és saját érzékelését feladja vagy lehasítja. „lehet, hogy tényleg nem fáj és túlérzékeny vagyok” „én látom rosszul a dolgokat”.
Ha egy ilyen páciens összekerül egy narcisztikusan sérült terapeutával akkor pontosan megismétlődhet a gyermekkor.
A legtöbb páciens eleve nagy episztemikus bizalommal fordul a terapeutához, mivel segítséget kér, szándéka változtatni saját magán, szeretne tanulni és jobban megérteni magát és a világot, így eleve a terapeuta egy a korai kapcsolódási mintákhoz hasonlatos különleges és kiemelt pozícióba kerül. Az amiket tükröz a páciensről nagyobb súlyt kapnak, mint egy átlagos emberé, ilyenkor ha a terapeuta következetesen mást kommunikál, mint amit a páciens tapasztal, akkor megjelenhet az episztemikus zavar. Például: „nekem ez nem esett jól, bántva érzem magam” → „ez csak áttétel”, „valami nem stimmel” → „ ez az ellenállásod”.
Természetesen van olyan, mikor tényleg áttételről vagy ellenállásról van szó, de az gyanús, amikor minden arra van levezetve, hogy a páciens érti félre a helyzetet és benne van a hiba.
Az episztemikus bizalomvesztés
Amikor a páciens nem tudja tovább kizárólagosan a terapeuta valóságérzékelését választani, helyette azt választja, hogy valami nagyon nem stimmel. Ilyenkor nem csak a terapeutában veszti el bizalmát, egy sokkal megrázóbb dolog történik. A páciens az élete minden terén elkezd kételkedni a saját valóság érzékelésében, a képben amit kialakított saját magáról és másokról, kételkedik a saját emlékeiben, intuícióiban, kapcsolatainak a valóságtartalmában és az egész segítő szakmában is megrendül a bizalma. „Ha ebben tévedtem, akkor miben tévedek még?” „Ha ez most előfordult, mi a garancia, hogy nem ismétlődik?” Ez nem egy egyszerű kapcsolati csalódás, hanem összeomlik az a rendszer, amivel képesek vagyunk megítélni mi a helyes és a helytelen, kinek higgyünk és kinek nem érdemes, mi az ami a mi utunk és mi az ami nem. Talán az ember legértékesebb kincse a saját ítélőképességének élessége. És ez az ami találatot kap és átmenetileg megzavarodva működik tovább.
Egzisztenciális és spirituális bizalomvesztés
A bizalomvesztés kaszkádja tovább mélyülhet. Magában a „teremtőben”, a nagyobb egész jó szándékában is megrendülhet a bizalmunk.
A páciens nemcsak a terapeutájáról feltételezi a pozitív segítő szándékot, hanem a személyén keresztül azt is reméli, hogy a világ alapvetően jóindulatú, értelmes és biztonságos hely. Súlyos csalódáskor nem csak a terapeuta és a szakma hitelessége sérül meg, hanem az a mélyebb hit is, hogy létezik olyan felállás egyáltalán két ember között, ahol a szeretet nem feltételes, ahol az elfogadás mögött nem önérdek húzódik. Ilyenkor a bizalomvesztés már nem csupán interperszonális szinten jelenik meg, hanem egzisztenciális szintre emelkedik.
Innen nagyon közel van már az a következő lépcsőfok – nemcsak az emberekben, hanem magában az életben, a sorsban, Istenben, a Teremtőben vagy egy nagyobb rendezőelvben is megrendülhet a bizalom. „Hogyan engedhette ezt meg az élet?” „Miért vezetett egy olyan emberhez, akiben ennyire hittem?” „Ha a világ alapvetően jóindulatú, hogyan történhetett meg mindez?”
Ez tulajdonképpen egy spirituális bizalomvesztés. Nem feltétlenül vallási értelemben, hanem annak a hitnek a sérülése, hogy a létezés mögött van valamilyen jóindulatú rend.
5. A harag megjelenése és belső validációja
Sok kliens éveken át nem engedi meg magának, hogy haragudjon. A harag ugyanis veszélyes, letiltott érzés lehet. Hiszen hogyan haragudhatnék arra, aki segített? Hogyan lehetnék dühös arra, akit szeretek? Hogyan kritizálhatnám azt, akitől annyit kaptam? Sok embernél a természetes önvédelmi reakciókat – a haragot, a tiltakozást, a kritikát, a határhúzást vagy akár a csalódottság kifejezését – már gyermekkorban büntették vagy elutasították. A gyermek ilyenkor megtanulja, hogy a kapcsolat megtartásának ára önmaga bizonyos részeinek feladása. Hogy a szeretetért cserébe engedelmesnek, hálásnak, lojálisnak és „könnyen kezelhetőnek” kell lennie. Felnőttként ezért rendkívül nehéz felismerni, amikor egy kapcsolatban valami nincs rendben, mert a belső figyelmeztető kis hang már korán elnémult. Nem a felmerülő negatív érzések hiányoznak, hanem a bizalom abban, hogy szabad komolyan venni azokat.
Pedig a harag gyakran a gyógyulás jele. Természetes önvédelem felébredése. Az a részünk kezd megszólalni, amelyik végre észreveszi, hogy valami nincs rendben. Sokszor ez az első alkalom az életben, hogy a páciens nem magát hibáztatja automatikusan egy kapcsolat problémáiért.
A felébredés egyik jele nem az, hogy megszűnik a szeretet vagy a hála a terapeuta felé. Hanem az, hogy a páciens végre saját érzéseinek is ugyanannyi valóságjogot ad, mint a terapeuta visszajelzéseinek. Amikor először meri komolyan venni azt a belső hangot, amely azt mondja: „Valami nekem itt nem jó” és megengedi magának tartósan a negatív érzelmeket, legyen az harag vagy csalódottság.
6. A gyász szakasza
A gyász nem egyetlen érzés, hanem egy összetett érzelmi állapot, amelyben több, akár egymásnak ellentmondó tartalom is egyszerre jelen lehet. Leggyakoribb érzelmi komponensei a szomorúság – a veszteség fájdalma. Hiányérzet, vágyakozás – a kapcsolat, a személy, az élmény utáni sóvárgás. Harag – arra, aki bántott, aki nem volt olyan, amilyennek szerettük volna. Csalódottság – amikor a valóság nem egyezik azzal, amiben hittünk. Tehetetlenség – annak felismerése, hogy a múltat nem lehet megváltoztatni. Bűntudat – „jobban kellett volna csinálnom”, „miért nem vettem észre hamarabb?”, „miért maradtam benne?” Szégyen – „Hogy lehettem ennyire naiv?”, „Hogy nem láttam?” Félelem – mi lesz most nélküle? Ki leszek én ebben a kapcsolat nélkül? Üresség – amikor egy fontos érzelmi szervezőerő eltűnik az életünkből.
Az idealizált terapeutát gyászoló kliensben specifikusan megjelenhet még az illúzió elvesztésének fájdalma – nemcsak a kapcsolatot gyászolja, hanem azt a képet is, hogy „végre találtam valakit, aki teljesen ért engem”. A saját ás a másik különlegességének elvesztése – annak gyásza, hogy talán nem voltam olyan kivételes a másik számára, mint hittem. A jövőkép elvesztése – azoknak a fantáziáknak a gyásza, hogy ez a kapcsolat majd örökké megmarad, vagy különleges formában folytatódik tovább. Az elvesztegetett idő miatti fájdalom – „mennyi energiát, reményt fektettem ebbe”. Hála és harag egyidejű jelenléte – ez különösen nehéz. „Nagyon sokat kaptam is tőle, de pont annyit sérültem is mellette.”
A gyászmunka legfontosabb állomása az, mikor eljutunk odáig, hogy a másik és a kapcsolat nem csak jó vagy csak rossz volt, hanem mindkettő igaz egyszerre, mikor képessé válunk egyidejűleg tartalmazni az egymásnak ellentmondó érzéseket és tapasztalatokat.
A kiábrándulás pedig azért is nagyon nehéz mert egyszerre gyászoljuk a terapeutát, a kapcsolatot, az idealizált képét, reményeinket, a különleges kapcsolat fantáziáját és azt a verziónkat is, aki elhitte ezt az egészet. Talán a legfájdalmasabb mikor rájövünk, hogy mi alkottuk meg magunkban azt a személyt, akiben hittünk. És a legmélyebb veszteség pedig az, hogy azt az énünket is gyászoljuk aki a folyamat mellett létezett.
7. A terápia lezárásának vágya
Felmerül a vágy, hogy talán jobb lenne lezárni a terápiás folyamatot, hiszen értékes volt, tele szeretetteli, hálás emlékkel, mosollyal. Ezek fontos emlékek és szakaszok az életünkben, ragaszkodunk hozzájuk, emberi, természetes vágy, hogy kényesen kezeljük, óvjuk mint egy puha részünket és szeretnénk méltó módon lekerekíteni – azonban ehhez semmilyen segítséget nem fog adni a narcisztikusan sérült terapeutánk. Személyes sértésnek veszi, ellene irányuló cselekedetnek. Mikor belátja, hogy irreverzibilis a folyamat és mindenképpen le szeretné zárni a paciens természetesen belemegy és próbál professzionálisnak mutatkozni, de belül meg van sértődve és képtelen megadni a módját a terápia végének, holott az egy pontosan olyan fontos pont egy hosszú közös együttműködésnek, mint maga a folyamat.
Miért fontos szakasz a zárás?
A lezárás a terápiás folyamat egyik legfontosabb szakasza. Ilyenkor tudnak igazán integrálódni a személyiségfejlődés fontos állomásai, az „aha” élmények, a felismerések és azok a kisebb-nagyobb belső átrendeződések, amelyek a közös munka során megszülettek. A terápia alatt megélt életesemények egy nagyobb történetté állnak össze, és a páciens visszatekintve más nézőpontból láthatja azt az önmagát, akiből a folyamat elején elindult. A lezárás lehetőséget ad arra, hogy tudatosuljon: miben változott, miben erősödött, mit tanult meg magáról és a kapcsolatairól.
A zárás nemcsak intellektuális összegzés, hanem mély érzelmi tapasztalat is. Sok ember életében a kapcsolatok nem lezárulnak, hanem megszakadnak: valaki eltűnik, cserben hagy, elárul, megbánt vagy egyszerűen elérhetetlenné válik. A terápia lehet az első olyan kapcsolat, amelynek vége nem traumatikus elszakadásként, hanem közösen átgondolt, tudatos elengedésként jelenik meg.
A lezárás során a páciens megtapasztalhatja, hogy lehet valakit szeretni, tisztelni vagy fontosnak tartani anélkül, hogy örökké kapaszkodnia kellene belé. Megtanulhatja, hogy a kötődés és a leválás nem egymás ellentétei, hanem ugyanannak az egészséges kapcsolódásnak a részei.
Éppen ezért árulkodó lehet, ha egy terapeuta tartósan elbagatellizálja a lezárás jelentőségét, nem tud érzelmileg kapcsolódni ehhez a folyamathoz, vagy a leválást fenyegetésként éli meg. A narcisztikusan sérült terapeuta számára a zárás különösen nehéz lehet, mert a páciens önállósodása akaratlanul is saját hiányélményeit, elhagyatottsági sérüléseit vagy a fontosság elvesztését aktiválhatja benne. Ilyenkor a lezárás nem a közös munka természetes beteljesedéseként, hanem veszteségként jelenhet meg számára.
De miért ilyen nehéz ez nekik?
Ha a terapeuta narcisztikusan sérült, akkor a lezárás nem pusztán egy szakmai folyamat lesz számára, hanem tudattalanul a saját sérüléseit, elhagyatottság érzését is aktiválhatja. Több okból is nehéz lehet:
A páciens a narcisztikus ellátás forrásává vált
A kliens csodálata, hálája, bizalma, idealizálása táplálhatja a terapeuta önértékelését. A lezárás ilyenkor nem csak egy terápiás folyamat vége, hanem egy fontos érzelmi „tápanyagforrás” elvesztése.
Aktiválódik a saját elhagyatottsági sebe
A narcisztikus működés mögött gyakran korai kapcsolati sérülések, elhagyatottság, feltételes szeretet áll. Amikor megfogalmazza a páciens, hogy szeretné lezárni, mert nincs többé szüksége a terápiára az torzulhat úgy a terapeutában, hogy „már nincs rád szükségem többé, nem vagy fontos”. Ez fájdalmas lehet.
Sérül a különlegesség érzése
A narcisztikusan sérült terapeuta identitásának része a különlegesség tudat – csak ő segíthet. Ha a páciens önállóan kezd működni, jól van nélküle, akkor ez akaratlanul is megkérdőjelezheti ezt a fantáziát. A valódi gyógyulás egyik paradoxona ugyanis az, hogy a sikeres terápia végén a terapeuta fokozatosan feleslegessé válik, vagyis a segítség felszámolja önmagát.
A páciens önállósodása rivalizálást indíthat be
Különösen olyan klienseknél, akik tehetségesek, intelligensek, sikeresek vagy tényleg hasonlítanak a terapeutára rivalizálást, irigységet eredményezhet. „Lehet, hogy meg is haladott engem valamiben?” – akár a szégyen érzését is keltheti.
A kapcsolat valójában sosem a leválás felé épült
Az egészséges terápia már az első üléstől a leválás irányába halad. A narcisztikusan sérült terapeuta viszont sokszor azt építi, hogy maradjanak kapcsolatban a klienssel, érezteti, hogy mindig visszajöhet, hiszen fontos és különleges neki a páciens is és a kötelék is. Ezért amikor ténylegesen eljön a lezárás, nincs mire támaszkodni. A kapcsolat érzelmi logikája a kötődésre épült, nem az elengedésre.
A lezárás lerombolja az idealizációt
A narcisztikusan sérült terapeuta gyakran élvezi azt az állapotot, amikor a páciens bölcsnek, különleges gyógyítónak látja. A lezárás egyik természetes része viszont az, hogy a terapeuta emberré válik a páciens szemében. Nem megmentő, nem mindenható, csak egy ember, aki egy darabig segített. Ez egészséges folyamat, de egy ilyen terapeuta számára fájdalmas lehet.
A valódi lezárás azt jelenti, hogy a páciens magával viszi mindazt, amit a kapcsolatban kapott, és többé nincs szüksége arra, hogy ezt kívülről kapja meg. Egy egészséges terapeuta ezt a folyamatot a munka természetes beteljesedéseként élheti meg: örül annak, hogy a páciens képes önállóan továbbmenni az útján. A narcisztikusan sérült terapeuta számára azonban ez a pillanat könnyen túl konfrontatívvá válhat. A páciens önállósodása ugyanis akaratlanul is szembesítheti saját belső hiányaival, függőségével és kielégítetlen szükségleteivel. Ilyenkor a lezárás nem sikerként, hanem veszteségként élődhet meg benne. Nem azért, mert tudatosan rosszat akar a páciensnek, hanem mert a másik fejlődéséből származó örömöt nehezen tudja belül megtartani. Annyira éhes a szeretetre, az elismerésre és a fontosság érzésére, hogy ezeket a jó érzéseket inkább birtokolni szeretné, mint továbbadni. Ezért a páciens leválása és önállóvá válása nem felszabadító, hanem fájdalmas élmény lehet számára.
