Illetve honnan tudhatod, hogy narcisztikusan sérült a terapeutád?
A bántalmazások egy nagyon szofisztikált kategóriája, mikor maga a segítő pozíciójában lévő ember válik egy trauma okozójává, és olyan kötődési dinamikát tart fenn, amely a páciensben függést, kiszolgáltatottságot vagy érzelmi beszűkülést eredményezhet. Erről kevés szó esik, pedig sokkal gyakoribb jelenség, mint aminek első körben tűnik.
Kiből lesz segítő szakember? Legtöbbször azokból, akik maguk is sérülések, bántalmazások, traumák sorozatán mentek keresztül. Ha ezek a sérülések feldolgozásra kerülnek, és az érintett személy képes integrálni saját bántott részeit, az növelheti a képességét arra, hogy megértse és empatikusan ráhangolódjon a hozzá segítségért forduló, szintén sérült emberek élményvilágára. Össze tudjon velük kapcsolódni azokon a pontokon, ahol a pácienst bántották és egyedül maradt és tudja, hogy mutasson utat a gyógyulás, az integráció felé. Ez az ideális felállás – azonban a valóság ennél sokkal árnyaltabb.
A segítő szakmákban gyakran előfordul, hogy a segítő szerep gyakorlása megelőzi a személyes érettség teljes kibontakozását. Persze, azzal nincs baj, ha az illető felismeri a határait és csak olyat vállal el, akinél úgymond „előrébb tart”, hiszen így létrejöhet a segítés – de csak addig a pontig, ahol ő tart, különben, ha a páciens meghaladja a terapeutáját megfordul a „segítés” iránya.
Ekkor terapeuta legyen a talpán, aki ezt időben észreveszi és önreflexiót gyakorol és beismeri a határait, a terápiát lekerekíti és útjára engedi a pácienst, azzal, hogy eddig tudott segíteni. Ez a tündérmesében létezik azt gondolom. Jó esetben ilyenkor a páciens észreveszi, hogy megfordul a folyamat és ő kezdeményezi a lezárást. Azonban, a sérült, bántalmazott emberekre pont az ellenkezője igaz, hogy képesek a végtelenségig ragaszkodni és lojálisnak maradni ahhoz a személyhez, aki végre elfogadja őket – lehet életükben először.
Fontos a bántalmazottságra és a gyógyulás folyamatára nem egy fekete-fehér kategóriaként hanem egy spektrumként tekinteni. A spektrum egyik végpontján az a személy áll, aki sérüléseit nagyrészt projekciók segítségével kezeli: amit nem tud elfogadni vagy tudatosítani önmagában, azt inkább másokban látja meg. A segítő szerep számára különösen vonzó lehet, mert lehetőséget ad arra, hogy saját, fel nem dolgozott sérüléseivel közvetett módon találkozzon. Miközben mások gyógyítására törekszik, sokszor valójában a saját bántott részeinek megváltását keresi.
Nevezzük a spektrum ezen végpontján álló embereket narcisztikusan működő személyeknek. Közös jellemzőjük, hogy kapcsolatuk saját sérülékenységükkel és belső világukkal korlátozott. Sokszor olyan környezetben nőttek fel, ahol a feltétel nélküli elfogadás, az érzelmi biztonság vagy a valódi odafordulás hiányzott, ezért önértékelésük törékeny maradt, még akkor is, ha kifelé magabiztosnak, sikeresnek vagy különlegesnek mutatják magukat.
A grandiozitás mögött gyakran mély magány, szégyen és üresség húzódik meg. Kapcsolataikban nehezen tudnak kölcsönös, egyenrangú kapcsolódást kialakítani, ezért a másik ember sokszor inkább önértékelésük fenntartásának eszközévé válik. A másik csodálata, figyelme, lojalitása vagy függése olyan érzelmi szükségleteket elégíthet ki, amelyeket önmagukban nem tudnak stabilan megélni.
Ez természetesen nem jelenti azt, hogy minden narcisztikus működésű ember tudatosan bántalmazó lenne. Ugyanakkor előfordulhat, hogy kapcsolataikban újra és újra ugyanazokat a sérüléseket adják tovább, amelyeket valaha ők maguk is elszenvedtek. Nem azért, mert ezt akarják tenni, hanem mert gyakran nem ismernek más kapcsolódási mintát.
A narcizmus kialakulásáról és működéséről hatalmas szakirodalom áll rendelkezésre, ezért ennek részletes ismertetésébe itt nem mennék bele.
Ami a gyógyítói területet illeti, fontos megemlíteni, hogy a segítő szakmák különösen vonzóak lehetnek a spektrum ezen végpontján elhelyezkedő emberek számára. A segítő szerep egyszerre kínál tekintélyt, elismerést, befolyást és azt az élményt, hogy az ember fontos szerepet tölt be mások életében.
Nem ritka, hogy a narcisztikus sérülés magas intelligenciával, kiemelkedő teljesítőképességgel, jelentős munkabírással és széles műveltséggel társul. Ezek a tulajdonságok önmagukban természetesen értékesek, és nagyban hozzájárulhatnak a szakmai sikerhez. A probléma nem ezekből fakad, hanem abból, ha a szakmai előrehaladást nem kíséri hasonló mélységű önismereti fejlődés.
A modern egészségügyi és képzési rendszerek jellemzően a teljesítményt, a tudást, a kutatási eredményeket és a szakmai státuszt mérik. Az önreflexió, az érzelmi érettség vagy a saját sérülések feldolgozottsága ugyanakkor legtöbb esetben nem is szempont a ranglétrán való előrejutáshoz. Emiatt előfordulhat, hogy valaki szakmailag egyre magasabb pozíciókba jut, miközben személyes fejlődése nem tart lépést ezzel.
A szakmai ranglétrán való előrehaladás ráadásul sokszor olyan tulajdonságokat jutalmaz, mint a rendkívüli teljesítménykényszer, a versenyszellem, a státusz iránti motiváció, az önérvényesítés vagy a hosszú éveken át tartó önfeláldozó munkabírás. Ezek önmagukban nem kóros tulajdonságok, de könnyen összefonódhatnak feldolgozatlan narcisztikus sérülésekkel is.
Ezért bizonyos értelemben létrejöhet egyfajta kontraszelekció: nem azért, mert az érzelmileg érettebb emberek alkalmatlanok lennének a vezető szerepekre, hanem mert sokszor éppen azok a személyiségvonások segítik elő a gyors szakmai felemelkedést, amelyek mögött feldolgozatlan sérülések is állhatnak. Az önreflexív, kiegyensúlyozottabb szakemberek gyakran kevésbé motiváltak a hatalom, a státusz vagy a szakmai hierarchiában elfoglalt hely megszerzésére.
Így válhatnak egyes esetekben vezetőkké, kiképzőkké, szupervízorokká vagy szakmai tekintélyekké olyan emberek is, akik jelentős tudással rendelkeznek, de saját sérüléseikkel továbbra sem kerültek valódi kapcsolatba.
Minél magasabb pozícióba kerül valaki, annál kevesebben kérdőjelezik meg a működését, és annál nagyobb a veszélye annak, hogy a környezete összetéveszti a szakmai tekintélyt az érzelmi érettséggel. Pedig a kettő nem feltétlenül jár együtt.
Éppen ezért egy terapeuta, kiképző vagy szakmai vezető alkalmasságát nem kizárólag a tudása, publikációi, címei vagy szakmai státusza alapján érdemes megítélni, hanem az alapján is, hogy mennyire képes önreflexióra, felelősségvállalásra, valamint arra, hogy saját sérüléseit ne a tanítványain, kollégáin vagy páciensein keresztül élje ki.
A spektrum másik végpontján az a segítő szakember áll, aki végigjárta az önreflexió és a gyógyulás fájdalmas útját. Nem azért, mert már nincsenek sérülései vagy vakfoltjai, hanem mert kapcsolatba került velük, felelősséget vállal értük, és nem várja a pácienseitől, hogy helyette hordozzák őket. Meghaladta önnön fantasztikusságának illúzióját, és már nem függ mások csodálatától – a pácienseiétől sem.
Természetesen ez egy idealizált pont, ami kijelöli a spektrum pozitív végpontját, mintsem egy valóban elérhető állapot. Talán senki sem érkezik meg ide teljesen, csak mint archetipikus lehetőség létezik a tudattalanunkban. Inkább egy irányt jelöl ki: annak lehetőségét, hogy a saját sebeink ne mások kihasználásának, hanem a megértés és az együttérzés forrásává váljanak.
Ezt az archetipikus lehetőséget jeleníti meg Chiron, a sebzett gyógyító alakja. A mítosz szerint Chiron egy különös, határhelyzetű lény: kentaur, aki se nem teljesen állat, se nem teljesen ember, ugyanakkor isteni eredetű is. Kitaszított, megsebzett lény, aki saját szenvedésén keresztül jut el a bölcsességhez, és végül az istenek gyógyítójává válik. Nem azért gyógyít másokat, mert sértetlen, hanem éppen azért, mert ismeri a sebzettség természetét.
Az asztrológiában a róla elnevezett égi objektum azt szimbolizálja, hol és hogyan sérültünk meg az inkarnációink sorozatában. Azonban ha ezeket a sérüléseket feldolgozzuk mások gyógyítóivá válhatunk.
A valóságban a legtöbb segítő szakember valahol e két végpont között helyezkedik el. Elindult az önismeret és a gyógyulás útján, dolgozik a saját sérüléseivel, és tart valahol ezen a folyamaton. Vannak páciensek, akiknek tud segíteni, és vannak olyanok, akiknek már nem. A döntő kérdés ilyenkor az, hogy képes-e felismerni és belátni saját határait.
A probléma ott kezdődik, amikor a terapeuta sérülései és szükségletei észrevétlenül belépnek a terápiás térbe, és a kapcsolat fokozatosan elveszíti gyógyító jellegét. A páciens ilyenkor gyakran nem is érti, mi történik vele: egyszerre érez kötődést, hálát, függést, bűntudatot és egyre növekvő bizonytalanságot.
A hosszú bevezető után azt szeretném körbejárni, hogyan ismerhető fel, amikor egy terápiás kapcsolat a páciens szemszögéből már nem elsősorban a gyógyulást szolgálja, hanem a terapeuta sérült szükségleteinek kielégítését.
Arra, amikor a terapeuta nem a páciens gyógyulásából, hanem annak kötődéséből, rajongásából, lojalitásából vagy függőségéből kezd táplálkozni.
Ezek a folyamatok ritkán látványosak. Többnyire lassan, szinte észrevétlenül épülnek fel, miközben a páciens sokszor éppen azt érzi, hogy végre megértik, elfogadják és fontos valakinek. Éppen ezért különösen nehéz felismerni, ha a kapcsolat valójában már nem róla, hanem a terapeuta szükségleteiről szól. Az alábbi jelek erre utalhatnak:
- Különleges helyzetbe emel téged a többi pácienshez képest. Nyíltan vagy burkoltan azt sugallja, hogy fontosabb vagy számára, mint mások, esetleg „kedvenc páciensként” utal rád. Ez a fajta működés a patológiás kötődés fenntartásának eszköze. A terápiás kapcsolatnak természetesen lehet mélysége és jelentősége, de a terapeuta feladata nem a kivételezés érzésének kialakítása.
- Rendszeresen hangsúlyozza, hogy te különlegesebb vagy másoknál, és azt érezteti, hogy köztetek egy egészen egyedi, a szokásos terápiás kapcsolatoktól eltérő kötelék alakult ki. Ez kellemes érzés lehet, ugyanakkor könnyen a függőség egyik építőkövévé válhat.
- A saját életéről, kapcsolatairól vagy nehézségeiről oszt meg veled olyan részleteket, amelyek nem a te gyógyulásodat szolgálják, hanem inkább a kapcsolat különlegességét hangsúlyozzák. A páciens ilyenkor könnyen úgy érezheti, hogy bizalmas szerepet kapott a terapeuta életében.
- Gyakran hangsúlyozza, mennyire hasonlítotok egymásra. Visszatérően utal arra, hogy ő is ugyanilyen volt a te korodban, ugyanazokat a nehézségeket élte át, vagy hasonló módon gondolkodik a világról. Ettől könnyen kialakulhat az az érzés, hogy nem csupán terapeutaként, hanem egyfajta „különleges lelki társként” kapcsolódik hozzád.
A terápiás kapcsolat célja nem az, hogy a páciens a terapeutában önmaga ideális tükörképét találja meg, hanem hogy fokozatosan saját maga váljon képessé önmaga megértésére és elfogadására.
- A terápiában és a köztes időben is egyre többet foglalkozol a terapeutáddal. Azon gondolkodsz vajon mit gondol rólad, mit érez irántad, mire lehet szüksége és hogy járj a kedvébe. A fókusz lassan átkerül rólad rá.
- Rendszeresen megszegi a saját maga által felállított kereteket, például következetlenül kezeli az időhatárokat vagy a kapcsolattartás szabályait. Önmagában egy-egy rugalmasság nem probléma, a kérdés az, hogy ezek a kivételek a terápiás célt szolgálják-e, vagy inkább a kapcsolat különlegességét erősítik.
- A folyamat nem az önállósodás, hanem az egyre erősebb ráutaltság irányába halad. Egy idő után azt érezheted, hogy nélküle nem tudsz dönteni, nem tudsz előrelépni, vagy a problémáidat kizárólag vele tudod feldolgozni. Azonban, ha úgy alakul, hogy erősebb leszel, több saját véleményed lesz, kevésbé szorulsz rá, vagy másoktól is kapsz támogatást, a terapeuta láthatóan vagy finoman kellemetlenül érzi magát, vagy lehet, hogy érzelmi távolságtartással „büntet” érte. Illetve megkérdőjelezi a terápiás folyamat fenntartásának szükségességét – hiszen te jól vagy. Ez félelmet válthat ki belőled, hogy megszakadhat a biztonságos kötelék.
- A folyamat hosszú idő után is elsősorban ventilálásból áll. A terápiás ülések inkább hasonlítanak egy jó baráttal folytatott beszélgetésre, mint egy valódi önismereti vagy gyógyító munkára. Újra és újra ugyanazok a témák kerülnek elő, a páciens átmenetileg megkönnyebbül, de mélyebb felismerések, változások vagy valódi korrekciós élmények nem történnek. Ahogy a mondás tartja: „Fecseg a felszín, hallgat a mély.”
- A terapeuta szereti, ha csodálják. Nem feltétlenül kéri, de feltűnően jól érzi magát benne. A terápiás térben egyre több szó esik a tudásáról, a képességeiről, a különleges meglátásairól, a sikereiről. A páciens lassan rajongóvá válik.
- A terapeuta nem bírja, ha más segítőkről pozitívan beszélsz. Furcsa feszültség jelenik meg, ha egy másik terapeuta, tanító, mentor vagy csoport segített neked. Ez a rivalizálás gyakran teljesen burkolt, megjelenhet úgy, hogy devalválja a másik segítségét, hibát keres benne, azt sugallja, hogy ő jobban ért téged. Vagy csak nagy csenddel és érzelmi távolságtartással reagál.
- A terápiás folyamatnak nincs érzékelhető íve vagy iránya. A célok homályosak maradnak, a lezárás lehetősége pedig nem jelenik meg természetes állomásként. Ha a folyamat befejezése felmerül egyáltalán nem könnyíti meg a dolgod, azt bűntudat, nyomás vagy burkolt lebeszélés kísérheti.
- A terápiás kapcsolat fokozatosan központi helyet foglal el az életedben, miközben a terapeuta nyíltan vagy burkoltan leértékeli más kapcsolataid jelentőségét. Egy idő után azt érezheted, hogy igazán csak ő ért meg téged. Hiszen ilyen masszív elfogadást és egyetértést mástól sosem kapsz meg a való világban tartósan.
- Gyakran tesz kivételeket veled, változatos módon szegi meg saját terápiás kereteit és ezek a kivételek azt az érzést erősítik benned, hogy különleges helyet foglalsz el az életében vagy a praxisában.
- Olyan kapcsolattartási lehetőségeket kínál fel, amelyek látszólag növelik a közelséget, valójában azonban nem világosak a kereteik. A bizonytalanság gyakran erősebben fenntartja a kötődést, mint az egyértelmű szabályok. Például megengedi, hogy rendszeresen emailt vagy üzenetet írj neki, amire lehet, hogy ő sosem válaszol vagy csak kiszámíthatatlanul reagál, illetve el sem olvassa a valóságban. Ha pedig válaszol, annak időzítésével és módjával – tudatosan vagy tudattalanul – könnyen befolyásolhatja a meglévő elhagyatottsági és kötődési sérüléseket. A válasz ilyenkor jutalomként, a hallgatás pedig büntetésként élődhet meg, ami tovább erősítheti a függőségi dinamikát.
- Összességében azokat az érzéseket kelti benned, amire neki lett volna szüksége gyerekként – és neked is, hiszen ugyanaz a sérülés minősége. Gyakran olyan érzések jelennek meg benned a kapcsolatban, mint a kiválasztottság, a különlegesség vagy az a vágy, hogy te lehess a legfontosabb valaki számára. Ezek önmagukban nem bizonyítanak visszaélést, de érdemes megvizsgálni, hogy a kapcsolat valóban a te fejlődésedet szolgálja-e.
- Nem tanít meg arra, hogyan fogadd el saját magad és add meg magadnak a valódi szükségleteidet. Az elfogadás forrása egyre inkább a személyéhez kötődik, és nem épül be fokozatosan a saját önértékelésedbe. A gyógyulás egyik jele az lenne, hogy egyre kevésbé van szükséged külső megerősítésre.
- A saját intuíciód fokozatosan háttérbe szorul. Már nem azt kérdezed, hogy „Én mit érzek?”, hanem: „Ő mit gondolna erről?”. A belső iránytű helyét a terapeuta veszi át.
- Ha úgy érzed, tartozol neki. Nem pénzzel, lelkileg. Mintha hálával, lojalitással tartoznál, nem lenne jogod elhagyni. Az egészséges terápiában a hála létezhet, de nem válik adóssággá.
- Ha azt érzed, hogy nem hagyhatod ott mint terapeutát, lojálisnak kell lenned felé, ha a távozás gondolata is aránytalan bűntudatot, félelmet vagy árulásérzést kelt benned, érdemes megvizsgálni, hogy valóban szabadon választott kapcsolatban vagy-e. Egy egészséges terápiás kapcsolat célja végső soron az, hogy egyszer már ne legyen rá szükség.
- Ha kritikát fogalmazol meg, csalódottságodat vagy haragodat fejezed ki, a terapeuta nem kíváncsi rá, védekezni kezd, megsértődik, vagy azt sugallja, hogy a probléma benned van. Az érett terapeuta képes reflektálni saját hibáira és elviselni, hogy nem mindig látják jónak vagy segítőnek.
Illetve előfordulhat, hogy a terapeuta látszólag nyitott a kritikára, meghallgatja azt, sőt kifejezetten bátorítja is a visszajelzéseket. A felszínen úgy tűnhet, hogy jól viseli az ellenvéleményt, valójában azonban a kapcsolat minősége megváltozik utána. Nem nyílt büntetés jelenik meg, hanem finom távolságtartás, érzelmi visszahúzódás vagy a korábban megélt elfogadás csökkenése. A páciens idővel megtanulhatja, hogy a kapcsolat biztonságának ára a kritikák visszatartása. Ez sokkal nehezebben felismerhető, és gyakran évekig fennmaradhat egy terápiás kapcsolatban.
- Nem lehet igazán csalódni benne. Minden kapcsolatban előfordul csalódás. Ha viszont minden csalódásodra az a válasz, hogy áttétel, ellenállás, projekció, gyermekkori séma, akkor a terapeuta érinthetetlenné válik. A páciens valós tapasztalata elveszíti az érvényességét, devalválódik.
- Amikor visszajelzést adsz vagy megfogalmazol egy szükségletet, a terapeuta elsőre elfogadónak és együttműködőnek tűnik. Elismeri a problémát, egyetért veled, esetleg változást ígér. A következő alkalmakon azonban mintha az egész beszélgetés meg sem történt volna: ugyanaz a működés folytatódik tovább. Mivel nyílt konfliktus nem alakult ki, egyre nehezebbé válik újra előhozni a témát, és a páciens könnyen elkezd kételkedni saját érzékelésében vagy a szükségletei jogosságában és abban, hogy újra szóvá tegye, hiszen „egyszer már megbeszéltük”. Így a konfliktus nem oldódik meg, hanem láthatatlanná válik.
Ez egyébként sok bántalmazó kapcsolatban is megjelenik, és néha „pszeudo-jóvátételnek” nevezik: a másik fél elfogadja a kritikát annyira, hogy lecsillapítsa a feszültséget, de nem annyira, hogy ténylegesen változtatnia kelljen a működésén. A páciens szubjektív élménye ilyenkor gyakran „Nem az a baj, hogy nemet mondott. A baj az, hogy igent mondott, aztán semmi nem történt.” Ez sokszor sokkal jobban összezavarja az embert, mint egy egyenes elutasítás.
A terapeuta a páciens szemében kialakít egy idealizált képet önmagáról, amelyben bölcs, különleges, kivételes, magasabb tudatosságú vagy szinte tévedhetetlen. Pedig az egészséges terápia egyik célja éppen az lenne, hogy a terapeuta fokozatosan „emberré váljon” a páciens szemében: értékes emberré, de nem megmentővé, nem guruvá, nem különleges lénnyé.
Ennek létezik egy jóval kifinomultabb formája is. Ilyenkor a terapeuta kifejezetten hangsúlyozza, hogy ő nem különleges, ő is fejlődő ember, hibázik, tanul, dolgozik magán. Verbálisan az egyenrangúság és az alázat üzenetét közvetíti. Ugyanakkor a kapcsolat érzelmi szintjén, nonverbális jelzéseken, történeteken, utalásokon vagy a köré épülő légkörön keresztül mégis fennmarad az a kép, hogy ő valamilyen módon magasabb szinten áll más embereknél.
A páciensben ilyenkor paradox módon nem csökken, hanem tovább erősödhet az idealizáció: „Micsoda rendkívüli ember, még a saját különlegességét sem hangsúlyozza. Milyen szerény. Milyen tudatos.” A különlegesség így nem eltűnik, hanem egy még nehezebben felismerhető formában marad fenn.
A kérdés ilyenkor nem az, hogy a terapeuta mit mond magáról, hanem az, hogy a kapcsolat egészének hatására a páciens egyre inkább egy esendő embert lát-e benne, vagy egyre inkább valamilyen kivételes lényt. A narcisztikus működés egyik legkifinomultabb formája ugyanis nem az, hogy valaki azt mondja: „Én különleges vagyok.” Hanem az, hogy a környezetében mindenki magától jut erre a következtetésre. Ez sokkal stabilabb és nehezebben megkérdőjelezhető idealizációt hoz létre.
Előfordulhat, hogy a terapeuta hosszú időn keresztül fenntart egy különlegesség- és közelségérzést, amelyben a páciens azt élheti meg, hogy fontos, értékes és kivételes számára. Amikor azonban a páciens ezt nyíltan ki is fejezi – például rajongását, háláját, szeretetét vagy erős kötődését –, a terapeuta gyakran nem tud ezzel valódi módon kapcsolódni. Nem osztozik az örömben, nem tudja megtartani a közelséget, inkább eltávolodik, témát vált vagy érzelmileg visszahúzódik.
A páciens ilyenkor könnyen összezavarodik. Hiszen ugyanaz a kapcsolat, amely korábban a különlegesség érzését keltette benne, most hirtelen nem bírja el annak nyílt megélését. Megjelenhet a szégyen, a megalázottság vagy az az érzés, hogy „túl sok voltam”, „rosszul éreztem”, „félreértettem valamit”. „Tehát az én hibám.”
Különösen fájdalmas lehet, hogy a terapeuta gyakran nem utasítja el nyíltan a kötődést, hanem egyszerűen magára hagyja benne a pácienst. A kapcsolat ekkor furcsa módon egyszerre ígér közelséget és teszi lehetetlenné annak valódi megélését, csak kecsegtet vele.
A páciens ilyenkor gyakran nem azt éli meg, hogy nem szeretik, hanem azt, hogy a szeretetével, lelkesedésével vagy csodálatával maradt egyedül. Ez mély szégyent és önértékelési sérülést hagyhat maga után, különösen akkor, ha ez a dinamika gyermekkori kapcsolatait is felidézi.
Sokszor nem az történik, hogy a terapeuta vágyik a valódi intimitásra, hanem arra, hogy idealizálják. Az idealizálás azonban csak addig kellemes, amíg bizonyos távolságból történik. Amikor a páciens valódi, személyes közelségbe kerül és kifejezi a rajongását vagy szeretetét, hirtelen devalválódik a terapeuta szemében. Ez a vallomás, ugyanis a narcisztikus kapcsolatok tetőpontja, melyben a narcisztikus eléri célját, hogy rajongjon és alárendelődjön a másik, közben paradox módon értéktelenné is válik számára. Ilyenkor a terapeuta pontosan ugyanazt érezteti a másikban, mint amit ő érzett a szüleivel szemben, hogy gyermeki rajongása, közeledése a szülő részéről nem volt érzelmileg megtartva és visszatükrözve, hiába rajongott csak elutasították.
A kapcsolat tele van ambivalenciával. Lehet egyszerre gyógyító és kimerítő. A páciens érezheti, hogy rengeteget kapott a terapeutától, de cserébe folyamatosan bizonyítani kell neki. Az ilyen ambivalencia sokszor fontosabb jelzés, mint bármilyen konkrét esemény.
A páciens gyakran egymásnak ellentmondó érzéseket él át egyszerre:
- hálás a terapeutának, miközben haragszik rá
- kötődik hozzá, miközben vágyik arra, hogy megszabaduljon tőle
- csodálja őt, miközben csalódott benne
- biztonságban érzi magát mellette, miközben fél tőle vagy a véleményétől
- úgy érzi, végre valaki megérti, miközben közben egyre magányosabbnak érzi magát
- szeretne közelebb kerülni hozzá, miközben időnként menekülne a kapcsolatból
- úgy érzi, sokat gyógyult mellette, miközben valamiért egyre kisebbnek és bizonytalanabbnak érzi magát
- vágyik a terapeuta elismerésére, miközben neheztel arra, hogy ennyire fontos lett számára
- úgy érzi, szabadabb lett az élete, miközben egyre inkább a terapeuta véleményéhez igazodik
- bízik benne, miközben egyre több dologban kételkedik saját magával kapcsolatban
- úgy érzi, hogy látják és elfogadják, miközben azt is érzi, hogy bizonyos részeit nem meri megmutatni
- szeretné megőrizni a kapcsolatot, miközben azt érzi, hogy annak valamilyen ára van
Különösen fontos jelzés lehet, amikor a páciens újra és újra azon kapja magát, hogy ugyanazzal a személlyel kapcsolatban egyszerre érez szeretetet és félelmet, hálát és haragot, kötődést és menekülési vágyat. Minél erősebb ez a belső hasadás, annál érdemesebb kíváncsian megvizsgálni, hogy a kapcsolat valóban a gyógyulást szolgálja-e, vagy valamilyen régi kötődési sérülés ismétlődik benne.
A terapeuta olykor – akár kimondatlanul, finom utalásokkal, hangnemmel, vagy a kapcsolat légkörével – azt az érzést kelti, hogy a kapcsolat nem zárul le valóban véglegesen akkor sem, ha lezárásra kerülne a terápia. Mintha a terápiás viszony egyfajta „különleges emberi kapcsolat” lenne, amely túlmutat a szakmai kereteken, és amelyben egy jövőbeli lezárás esetén is megmarad valamilyen tartós, barátságszerű vagy bizalmi kötelék.
Amikor azonban elérkezik a valódi lezárás ideje, a terapeuta visszatér a szakmai keretekhez, eltávolodik, vagy nem teszi lehetővé a korábbi érzelmi közelség fenntartását. Ez a váltás a páciensben mély csalódást, elhagyatottság-érzést és akár árulásélményt is kiválthat. Ilyenkor a lezárás nem egyszerű búcsúként, hanem egyfajta visszavonásként vagy tagadásként élhető meg.
Fontos azt a kérdést feltenni, hogy a terápia után:
Szabadabb lettél, vagy kötöttebb?
Jobban bízol magadban, vagy jobban bízol a terapeutádban?
Közelebb kerültél önmagadhoz, vagy közelebb kerültél hozzá?
Zárásként fontosnak tartom hangsúlyozni, hogy a fenti jelenségeket szükségszerűen kisarkítva írtam le. A valóságban az emberi kapcsolatok és a terápiás folyamatok ennél mindig sokkal összetettebbek és árnyaltabbak. Ritkán találkozunk tiszta esetekkel, tiszta szerepekkel vagy tiszta motivációkkal.
A legtöbb terapeuta – ahogyan a legtöbb ember is – valahol egy spektrumon helyezkedik el. Vannak sérülései, vakfoltjai, kielégítetlen szükségletei, miközben valódi segítő szándék és gyógyító képesség is jelen lehet benne. Éppen ezért egy narcisztikusan működő terapeuta sem feltétlenül „rossz terapeuta”. Sokszor valóban segít, valódi felismeréseket ad, fontos életszakaszokon kíséri át a pácienseit, és közben mégis megjelenhetnek olyan működésmódjai, amelyek a saját sérüléseiből fakadnak.
A probléma nem az, hogy a terapeuta tökéletlen ember. Az lenne gyanús, ha nem az lenne. A kérdés inkább az, hogy a terápiás kapcsolat végső soron a páciens szabadságát, autonómiáját és önállósodását szolgálja-e, vagy egyre inkább egy olyan kötődés felé sodorja, amelyben a páciens elveszíti önmagát.
Talán ez a legfontosabb szempont: egy jó terápia végén a páciensnek egyre kevésbé van szüksége a terapeutára. Egy sérült terapeuta viszont tudattalanul is érdekeltté válhat abban, hogy ez a pillanat minél később következzen be.
